• Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
2017. március 26.
Maradjanak türelmesek, tartsanak ki mellettünk - Csirák Csaba írása András Gyuláról

(András Gyula egy órányira visszatér a színházba elbúcsúzni kollégáktól, közönségtől, 53 év színházi emlékeitől. Biztosan most is mosolyog, mert ő mindig mosolygott, amikor szeretteivel találkozott. 2017. március 24-én, szokatlan órában és szokatlan helyen olyan hitelesen játszotta el a drámai hős halálát, hogy annak hírét elhozták a kollegák és a közönség.)

András Gyula Csíkszeredában született 1942. február 10-én négygyermekes római katolikus székely családban, szülei: András Dénes és Bíró Anna. Élete első pillanatától megismerte és élte a kisemberek nehéz, kiszolgáltatott életét.
Csíkszeredában gazdag művelődési élet folyt. Első színházi élményei a műkedvelők világához kapcsolták, elsősorban nagy szerelméhez a néptánchoz, a népzenéhez. Igazi művészek is vendégszerepeltek az iskola hajdani kápolnájából kialakított dísztermében, mint a sepsiszentgyörgyi színház, vagy a korszak színházi kultúráját erősen befolyásoló Székely Színház.
Az első közvetlen kapcsolatai a színpaddal középiskolás korában voltak versmondóként és néptáncosként. Mint diák nagyon szerette az irodalmat. Sokat olvasott, rengeteg verset megtanult. Az egyik iskolai rendezvényen jelen volt Oláh Tibor, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára. Az ő biztatására felvételizett a Színművészeti Intézetbe. Oláh Tibor tanár úr biztató szavai, megerősítették benne a színi pályáról való elképzelését, ami az irodalommal való folytonos bíbelődés mellett számára mindig és mindenhol népszolgálatot jelentett. Szülei nem nagy örömére, sőt nemtetszésére, 1960-ban sikeres felvételi vizsgát tett a marosvásárhelyi a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe – pedig az Állami Székely Népi Együttesben, nem is rossz fizetésért, már nagyon várták a táncos lábú András Gyulát. A szülők, a későbbiekben látva fiúk ragaszkodását a színi pályához, majd az elért sikereit, belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Ma már színháztörténeti legendák András Gyula főiskolai tanárai: Oláh Tibor, Csorba András, Lantos Béla, Lohinszky Lóránd, Tompa Miklós. 1964-ben szerzett oklevelet, és még abban az évben a szatmári Állami Magyar Színházhoz szerződött.

Fotó: a Harag György Társulat archívuma
Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik A képen: Czintos József (Márton partjelző) és András Gyula (Pap)

1963. május 10-11-én a szatmárnémeti Állami Magyar Színház a Háború és béke című drámával vendégszerepelt Marosvásárhelyen. András Gyula ekkor látta először a társulatot. Volt diáktársai közül Boér Ferenc, Kisfalussy Bálint, Kőmíves Balázs, Kocsis Antal már itt játszott. Ők hívták Gyulát Szatmárnémetibe. „Nekem is megtetszett a társulat és az csodálatos előadás. Azóta itt koptatom a deszkát – annak már negyvenegy esztendeje” – emlékezett vissza arra az időszakra.
Megérkezett a hegyekből a lapos alföldre. Nem a táj tartotta itt, hanem az a színházi közösség, amit Kovács Ferenc rendező együttesnek nevezett. A városkép is emberibb volt akkor. Az Attila utca és a Sugárút tele rózsákkal, virágokkal. Csíky András volt a színház igazgatója, Cseresnyés Gyula és Kovács Ádám a két rendező. Az irodalmi titkár és dramaturg szerepét betöltő Kovács Ferenc pedig két alkalommal is rendezett, közülük Osborne: Nézz vissza haraggal rendezésével országos elismertségre tett szert. Mozgalmas, sikerekben gazdag évadba, pezsgő színházi életbe cseppen Szatmárnémetiben. Hét értékes bemutató mellett tizenöt (15) darabot tart műsoron a 28 színészt számláló társulat. Az évad második bemutatóján kapcsolódott be a tényleges munkába András Gyula, amikor Taub Jánostól – a Koldusopera rendezőjétől – megkapta első szatmárnémeti szerepét.
Szatmárnémetiben alapított családot, feleségül vette Szabó Judit orvosi asszisztensnőt. Gyermekük, Emese Orsolya (1968. VII. 25) Budapesten él két kislányával. Az unokák sok örömet szerezetek a nagyapának. Ünnep volt a nagyszülők számára minden találkozás.
Közben jöttek- és jöttek a szerepek. A régi színházi szereposztások szerint epizodista lenne, hiszen ezekben a néhány mondatos szerepekben is tudott fajsúlyosat alkotni. Ágopcsa Marianna: A bolond lány előadásában ilyennek látta: „András Gyula a törvényszéki őr szerepében jóval a szöveg lehetőségei felett mozog, hatásos jellemkomikum.”
András Gyula volt az együttes „nagy beugrója” is. Sokszor előadás előtti órákban kapta meg a szerepet, mégis sikerrel vitte akár idehaza, akár kiszálláson vagy turnén. Szerepet soha nem utasított vissza.
A színész-rendező munkakapcsolatról így vélekedett. „Minden olyan rendezővel szívesen dolgozom, aki egyenlő partnernek tekint az alkotásban. Gyűlölöm az idomárokat.”
A Harag György Társulat vezetőségének rábeszélésére nyugdíjba vonult, de a színház vezetése csak ideiglenes – egy-egy színi évadra szóló – szerződést kínálhatott fel számára, amivel éveken át élt is, amíg önérzetét sértő helyzetbe nem került. Ekkor elvált a színháztól.
A színészről így vall: „Példaképekről nehéz beszélni. A színész maga is nyersanyag, önmaga anyaga, mert önmagából dolgozik. Hogy ezt megtehesse, mindenek előtt saját magát kell megismernie, aztán a feltárt ént használja fel a pályán. Életem folyamán körülbelül százötven szerepet játszottam; majdnem mindegyiket szerettem. A színész ritkán kerül olyan kegyelmi állapotba, amikor azonosulni tud a szereppel. Úgy érzem Tamási - szerepeim (a Csalóka szivárványában Virág úr, az Ősvigasztalásban a Falusi bíró), Shakespeare - szerepeim (Viharában Gonsalo, a Lear királyban Gloncester, a Makrancos hölgyben Minoló) ilyenek voltak.”
Az idős művész megkeseredett. Ebben döntő szerepe volt rohamosan romló egészségének. Súlyos cukorbetegsége, vérkeringési zavarok, műtétek, számára világossá tették a reménytelen jövőképet. Nagy önfegyelemmel, környezete előtt nagy színészi alakítással úgy tette, mintha egészsége körül minden a legnagyobb rendben lenne, csak a járóbot árulkodott a valóságról.
Szellemi igényeit nem győzte kielégíteni. Fiatalos lendülettel olvasott, tanult, képezte magát. Irodalmi, történelmi tanácskozások élénk érdeklődésű hallgatója és közreműködője volt.
Társadalmi tevékenységnek szokták nevezni azt a díjtalanul végzett munkát, ami közösséget, közügyet szolgál. András Gyula lelkiismerete parancsára kötelességének érezte az ilyen szolgálatot. Aktív színészként szorított időt arra, hogy műkedvelőket tanítson, műkedvelő előadásokat rendezett és lelkesítette a fiatalokat, hogy a színházzal, a színjátszással jobban- és jobban megbarátkozzanak. Ebben a nevelő munkában rendezővé lépett elő.
Lényegében a társadalmi tevékenység osztályába sorolhatók a nemzeti ünnepek, rendezvények, kiállítások megnyitói, könyvbemutatók alkalmából történt felkérésekre adott igenlő válaszai. Ezekre is verejtékes izgalommal, úgy készült, mintha az élete múlna rajtuk.
Közel másfélszáz alakításának tapsolhatott a színházi közönség az elmúlt hat évtizedben. Mégis volt ideje magánszorgalomból, klasszikus és kortárs verseket tanulni. Kevesen tettek annyit Örkény egyperceseinek népszerűsítéséért, mint András Gyula. De fordítva is igaz: kevesen lettek olyan népszerűek Örkény egyperceseinek előadásával, mint András Gyula. Ezeknek az írásoknak az élcelődő fordulatainál különös fényben csillogott a szeme és ravaszkás, máskor cinkos mosollyal kereste a hallgatókkal való összekacsintás partnerségét.
András Gyula életének szerves része az a társadalmi munka, amit évtizedeken át ingyen végzett, amiért nyilvános elismerést vagy köszönetet sohasem kapott. Szinte minden alkalommal vállalt zsűritagságot a Gellért Sándor Vers- és Prózamondó Versenyen. Neve úgy összenőtt a Gellért Sándoréval, mint az Örkény Istvánéval. Zsűrizett Nagykanizsán a Csengei Dénes Szavalóversenyen, és a Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban a Vidám Versek Versmondó Versenyén és még számtalan hasonló alkalmakkor. Vajszívű zsűri volt, minden versmondásban megtalálta azt a pozitívumot, amivel az átlagos képességű szavalót is fellelkesítette.
András Gyula állandó fellépője volt Sződemeteren a Kölcsey-ünnepségeknek, továbbá az Ady-ünnepségeknek (közel ötven Ady-verssel a repertoárjában), a Petőfi-napoknak Erdődön és Koltón, és az ugyancsak Muzsnay Árpád szervezte Szilágyi Domokos és Páskándi Géza életét és művészetét elemző tanácskozásoknak.
Alapembere volt a Szent-Györgyi Albert Társaság és a Németi református egyházközség által szervezett kulturális programoknak. A Hit és Gyógyítás sorozat állandó szereplőjeként többnyire Örkény egyperceseket mondott. Talán sehol a világon nem ismeri annyira a közönség Örkény egyperceseit, mint a németi templom hívei.
Vesztesek címmel jótékonysági műsort tartott Szatmárnémetiben a Szentlélek plébánia Merk Mihály termében Böjte Csaba alapítványa javára, valamint a németi templomban, a Rákóczi Kollégium javára. Mindezt azokért a mindenkikért, akik a nemzethez tartozást vállalják.
Szólni kell a hatalmas szívű emberről is. A Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyek egyik állandó és szenvedélyes hallgatója, szurkolója, gyönyörködője. A próza soha nem mond el annyit a világról és az ember lelkéről, mint a népzene, mondogatta ilyen alkalmakkor. Az előadások szünetében az énekesek közé keveredett, ajándékokat osztogatott, elégedett boldogsággal gyönyörködött bennük, apró fekete szeme égi fényben csillogott, és csak nézte őket, mert örült, hogy hallott itt annyi próza közepette magyar népdalt, amit már gyermekkorában annyira imádott. Nem tudta elmondani mit érzett, csak ennyit szólt „Hát öregem, ezek az énekesek!”
A népdal, a néptánc iránti őssejtekhez kötődő szeretete mellett legnagyobb szenvedélye a természetjárás és a gombászás. Ismerte a gombákat, azok fajtáit, tudományos és népi neveiket, felhasználásukat, elkészítési módjaikat. Tudta melyik gombaételre lehet, és melyikre nem lehet inni egy pohár bort. Ismerősök és ismeretlenek csengettek be lakásába gombászásuk eredményivel, hogy ellenőriztessék melyik ehető és melyik nem.
Az idősebb kort megért művészt is foglalkoztatta a művészetek szerepe, helye a társadalmi élet alakulásában. „Míg a színház és általában a művészetek a helyüket keresik a mai társadalomban, addig a néző feladata nem maradhat más, mint maradjanak türelmesek, tartsanak ki mellettünk” – ez lehet András Gyula színművész végrendelete a mai kor és minden idők kultúrát igénylő embere számára. És ezt a végrendeletként tisztelendő gondolatot így folytatta: „A színházban megtalálható az egész világ. A színház tükrözi legjobban az aktuális életérzéseket, közhangulatot, akár politizálónak, akár nem-politizálónak tartja magát.”
A Szent-Györgyi Albert Társaság 1998-ban, mint az évad legjobb epizódszínészét, Nádai István-emlékplakettel tüntette ki. A Lakatos Pál készítette Nádai István arcképet örömmel vitte haza, mert Pista bácsi az egyik legkedvesebb kollégája volt. Baráti beszélgetések alkalmával nagy tisztelettel szólt Elekes Emmáról, Csíky Andrásról. Mély barátság fűzte Török Fütyühöz és Köllő Bécihez.
A kollégák megbecsülésének kifejezője a Harag György-emlékplakett, amelyet 1998-ban vehetett át. Majd Keresztes Attila kezdeményezésére elnyerte a Harag György Társulat örökös tagja címet 2013-ban.
Mindezek mellett a legfontosabb kitűntetés a kollégák és a közönség szeretete.  Vannak olyan általa életre keltett színpadi alakok, akiket csak Vele tartott meg szívében és elméjében a közönség. És van a filmszalag. Két játékfilmben kapott szerepet: Koltai Róbert: Világszám, 2004. és Katona Szabolcs: Héjanász az avaron, 2010.
„Életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy a magyar zászlóval kezemben toborzót táncolhattam a János vitéz című operettben” – emlékezik a művész. A lehanyatlott kézből kihullt zászlót mától ki emeli magasba?

Fotó: a Harag György Társulat archívuma
Karácsony - Kisfalussy: A rút kiskacsa A képen állnak: András Gyula (Elnök; Portás), Gál Ágnes (Olga), László Zita (Molett hölgy lánya; Julis), Méhes Kati (Klotild) és elől térdel: Márkó Eszter (Mariann)

Fontosabb szerepeiből: Prológ (Machivelli: Mandragóra, 1965.), Hulla János (Móricz: Úri muri, 1968.), Jánoska (Méhes: 33 elveszett levél, 1968.), Buttler János (Mikszáth: Különös házasság), Kazin (Rozov: Véndiákok, 1970.), Horváth (Mikszáth: Különös házasság, 1972.), Fábián (Illés: Aki szeretni gyáva, 1973.), Trileckij (Csehov: Platonov szerelmei, 1989.), Tomojai (Örkény: Tóték, 1994.), Mequita (Kocsis: Magellán, 1975.), Orvos (Munteanu: Az aranydukát, 1976.), Tatár (Gorkij: Éjjeli menedékhely, 1978.), Török bácsi (Móricz: Légy jó mindhalálig, 1977.), Bermeio (Hacks: Colombus, 1977.), Schubler (Szakonyi: Életem Zsóka), Giacchino (Scarpetta: Rongy és címer, 1979.), Mario (Achard: A bolond lány, 1980.), Lakóbizottsági elnök (Majakovszkij: Gőzfürdő, 1981.), Cseresnyés (Molnár: A doktor úr, 1982.), Vaddisznó bácsi (Fodor Sándor: Csipike, 1988.), Gonzalo (Shekespeare: A vihar, 1988.), Müller (Sütő Andás: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1990.), Fülöp (Molnár: Úri divat, 1991.), András (Illyés: Dupla vagy semmi, 1992.), Zdenek (Havel: A leírat, 1993.), Fjodor (Bulgákov: Kutyaszív, 1995.), Robicsek (Eizemann: Egy csók és más semmi, 1995.), Gloucester (Shakespeare: Lear király, 1997.), Főkomornyik (Szirmai: Mágnás Miska, 1997.), Falusi Bíró (Tamási: Ősvigasztalás, 1997.), Gyalu (Shakespeare: Szentivánéji álom,1998.), Péter (Páskándi: László, szent király, 2000.), Strack (Schaffer Peter: Amadeus, 2000.), Benedek (Örkény: Kulcskeresők), Montague (Shakespeare: Romeo és Júlia, 2001.), Geronte (Moliére: Scapin furfangjai, 2001.), Osso (Molnár: Egy, kettő, három, 2002.), Huszár (Kacsóh: János vitéz). Nem hiányoznak repertoárjából a klasszikus magyar költészet és irodalom és a kortársak alkotásai sem.

Csirák Csaba
Forrás: a Harag György Társulat PR-osztálya
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát

Támogassa Ön is adója 2%-val a Harag György Társulat munkáját segítő
Proscenium Alapítványt!

Fundația Proscenium Satu Mare, str. Horea 3, Romania
Banca Transilvania Agenția Aurora
Adószám (cod fiscal): 9496642
Számlaszám: RO83BTRL03101205A56722XX