• Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
2023. május 10.
Az igazi tehetséget nem mindig ismeri fel a kora

Rappert Vencz Gáborral a Szamos kulturális havilap hasábjain közölt interjút Fehér Imola.

„Furcsa tevékenység ez a színjátszás. Hited kell legyen. Anélkül a hit nélkül, hogy a maximumot ki tudod hozni magadból, nem érdemes csinálni. Én mindig úgy érzem, hogy adós vagyok, mindig azt érzem, hogy lehetne még jobb, van min csiszolni, még nincs kész vagy lehetne szebben, jobban vagy igazabbul mondani… De ez egy kaland” — állítja Rappert-Vencz Gábor színművész.

— Raszputyin, Horace, Tevje… sok bőrbe bújtál az elmúlt két évadban.

— Három szerepet említettél, de ez csak része az egésznek; az ember színészként folyamatosan szerepekkel találkozik, évadonként akár többel is. Ezeket mind meg kell formálni. Olyan nagy különbséget nem jelent, hogy nagy vagy kis szerepről van szó, mert mind a kettő sok munkát, készülést, jelenlétet igényel. Az egyik azért nagy kihívás, mert egy hosszabb folyamat és ezalatt nagy ívet kell bejárni, sok lelki stációval; a másik azért igazán kihívás, mert bár kisebb szerep, kevesebb szöveggel, de ott is jelen kell lenni, figyelni kell, kis szegmensben kell sokat feltárni. Az egy külön világ, hiszen kevés időd van rá, hogy megmutass egy embert, teljes tartalmában megformálj egy figurát, mindezt abban a kis fiókban, ami az előadás alatt neked adatott, viszont azt nagyon intenzíven kell tedd. Emiatt nincsen szerepek között olyan nagy különbség. Nyilván egy nagy szereppel azért több munka is van, mert nagyobb mélységeket kell felkutatni és jóval összetettebb a felfedezés.

— Áldásos állapot ennyi főszerepet játszani?

— Igen, de amivel küzdök, s hiába kerülgetem, mint macska a forró kását, az az időhiány. Az idő a Raszputyinban is visszatérő motívum, egy fontos, meghatározó jelenség. A Raszputyinban nincs idő, hajt a történelem. A színházban is ez a legnagyobb probléma, sokszor szűkebb az időkeret, mint a minimum. Fel is gyorsult a világ. A pandémia alatt látszólag lelassult minden, de most döbbenünk rá, hogy mégse. S hirtelen be akarunk pótolni mindent.

— Valóban. Sokan rohanva szúrnak be egy-egy színházi látogatást. Én bevallom, többször is megnézek egy előadást, ha lehet.

— Ez jó, mert felfigyelhetsz olyan részletekre, amiket első alkalommal lehet észre se veszel. Nézőként én kettős figyelemmel ülök be a nézőtérre, mert nyilván ott vagyok mint emotív ember, gondolkodom és érzek, de ott van bennem a színész is és ezt a kettőt ötvözöm. Bár bevallom, elsőre, amikor megnézek egy előadást, nem elsősorban színész szemmel nézem; nézőként nyitott vagyok és tele vagyok várakozással. Színészként az ember nyilván kritikusabban keresi az úgymond önmaga számára leckeként tapasztalható hibákat. Nézőként viszont a legnagyobb tisztelettel és odaadással nézek minden előadást.

— Hogy zajlik egy próba? Például a Hegedűs a háztetőn esetében.

— Előadástól függ, természetesen, de a Hegedűs a háztetőn esetében igencsak sűrített volt a próbafolyamat, hisz zene is, tánc is és prózai játék is van benne; ez egy Broadway musical. Nehéz optimalizálni, mert aktív és értékes időt kell szánni a koreográfiára, ami komoly edzést igényelt, ugyanúgy nem könnyű dalok vannak, kórusokkal, szólamokkal, az énekpróbákra is kell tehát elegendő időt szánni, mindeközben színpadra kell állítani a történetet, meg kell formálni a karaktereket. Egy prózai előadás során „csak” a történet van, de itt bejött ez a másik két fontos szál. A Hello Dollyban voltak táncosok, az nagy segítség volt. Itt is vannak szerencsére, de jóval kevesebben és ezért minden tánc közös, a színészek és táncosok együtt veszünk részt a koreográfiákban. Rövid idő alatt született „A helység kalapácsa” is, ahol szintén sok dal és mozgás van, nem beszélve az igencsak „veretes”, ám gyönyörű szövegről.

Amikor három szálon fut a próba, zsonglőrködünk s kapkodjuk a fejünket, próbáljuk követni, épp mit kell csinálni, s amikor színpadra kerül a darab, az elején ott a kérdőjel, hogy fog összeállni az egész. Rá kell szánni az időt, hogy a mozaikok között a fuga összetartsa a részeket, különben szétesik. Amikor kapsz egy ilyen szerepet, mint Tevje, rendkívüli örömmel tölt el és mikor elkezded beleásni magad, jössz rá, hogy mennyi munka lesz vele. Miután megtalálom egy szerepben a támpontokat, időre van szükségem, hogy álljon össze a figura. Nem lehet görcsösen csinálni, ez is egy alkotói folyamat, amire egy minimális idő kell.

— Ez is egy művészet. Te hogy látod?

— Számomra az igazi alkotóművészet az például Mozart művészete, de ott van a sorban Dosztojevszkij, József Attila, Pilinszky vagy Reményik és még sorolhatnám. Amikor egyedül vagy a papírral vagy a vászonnal, a kottafüzettel vagy a zongoráddal és onnan fentről kapsz valamit, ami megnyilvánul, láthatóvá válik úgymond a semmiből, számomra az a nagybetűs Művészet: a semmiből teremteni valamit. Van, hogy szerencse is kell hozzá; az igazi tehetséget nem mindig ismeri fel a kora, főleg a zsenit. Őket sokszor ki is veti a társadalom, mert nem tud mit kezdeni velük. Sokszor felmerül a kérdés, bírod-e a gyűrődést vagy sem. Ha belegondolunk, mennyi fájdalom érte sokukat s így születtek meg a legszebb művek… Ha nehéz időszakom van, erre gondolok, no, nem arra, hogy zseni vagyok, hanem, hogy mindezt meg kellett éljem, hogy tovább tudjak menni, hogy utána megtapasztalhassak valami mást. El kell bírod, amit kapsz, mert némelykor erősebb leszel tőle. A történelem is ezt bizonyítja, az ember fantasztikus dolgokra képes.

Mi egy meglévő szöveget viszünk színpadra, vagyis nem a nulláról kezdjük, ráadásul sokan veszünk részt benne, ez a kollektív művészet tehát sokban különbözik attól, ahogy mondjuk Van Gogh alkotott. Persze mindenki másképp csinálja, mert az én Tevjém biztosan más mint a kollégáké, akik például most játsszák Csíkban vagy Kolozsváron. Mindenkinek megvan a sajátja és nem hiszem, hogy azt kell nézni, melyik a jobb. Mindegyik más és mindegyik lehet értékes.

— Hogy érezted magad a szerepben?

— Ahogy többször játszottuk, kezdtem örülni, élveztem a játékot. Amikor megvolt néhány előadás, jött a pozitív adrenalin. Ez a játékról szól és nem lehet görcsösen felmenni a színpadra, mert az akkor teljesítés, nem játék. Nagyon fontos, hogy meglegyen az örömöd, mert azt a néző is érzi. Az együttjátszás csak így tud létrejönni. Nagyon szerencsés csillagállás kell ahhoz, hogy minden klappoljon, hogy lássam a kolléga szemében a csillogást, ahogy örömmel adja a végszót és így nekem is öröm válaszolni. Mint a jó hokicsapatban, amikor látod, hogy oda teszik a kapu elé a korongot, a másik beüti és gól — minden olajozottan működik.

— A premier nagy falat. Akkor történik meg a varázs. Biztos izgatottak vagytok előtte.

— Igen, akkor látod a nézők reakcióját. Akkor áll össze minden, akkor adod át a végterméket, úgymond a gyermeket, hogy tessék, ezt szültem nektek, nézzétek; lehet furcsa színű a bőre, három kiló húsz deka, ötvenkét centi hosszú, most tetszik vagy nem tetszik, lássuk. És ezzel szembesülni kell.

— Melyik volt a legnagyobb katarzis?

— Mindegyikben van.  Furcsa tevékenység ez a színjátszás. Hited kell legyen. Anélkül a hit nélkül, hogy a maximumot ki tudod hozni magadból, nem érdemes csinálni. Én mindig úgy érzem, hogy adós vagyok, mindig azt érzem, hogy lehetne még jobb, van min csiszolni, még nincs kész vagy lehetne szebben, jobban vagy igazabbul mondani… De ez egy kaland. Raszputyin is például egy kalandozás. Amikor bemegyek, nem tudom, mi fog történni, bár a szöveget, a járást, a helyzetet tudom, de mindig születnek új hangsúlyok, új érzések, amik addig nem jöttek felszínre. A pillanatnyi lelkiállapottól is függ.

— Raszputyinnak van egy erős, intenzív, bevonzó hatása. Bármeddig nézné az ember.

— Először öt óra volt az előadás. Felmerült bennem a kérdés, hogy azt hogy lehet kibírni?

Egyszerűen nem érzed. Persze amikor vége van és lejössz a színpadról, rátelepszik a súlya, előjön a fáradtság, amikor leülsz az öltözőbe. Ott van benned az öröm, hogy tudtál adni, láttad a sok csillogó szempárt, s ez a lényeg; amikor a színházból kimegy a néző, gazdagabban távozzon, mint mikor bejött. A tudat, hogy adtál neki valamit, emel s érzed, hogy megérte a sok fáradtságot, amivel egy ilyen előadás jár.

— Megbántad valaha, hogy színész lettél?

— Sokszor, de fogalmam sincs, mi lennék helyette. Igazából nem tudom másképpen elképzelni az életem. Ebbe születtem. Nem mondom, hogy nem lehettem volna más, hisz apám megpróbált meggyőzni, hogy más szakmát válasszak. Ezzel nem is érdemes foglalkozni, ezt adta ki a gép.

— Hálás vagy, hogy ezt csinálhatod?

— A hála kulcsmotívum az életemben. Én nagyon hálás vagyok, hogy mostanában színpadon is meg tudtam élni, hogy beszélgessek Istennel vagy az arkangyallal. Sokszor érzem a humorát is. Raszputyin és Tevje is nagyon fontos állomás. Fel tudsz nézni az égre és el tudod panaszolni a bajokat s jön a szövegben a válasz vagy csak egyszerűen érzed a választ. És ezt a fogékony néző is érzi. Ez csodálatos dolog. A humor iszonyúan nehéz pillanatokon is át tud lendíteni és a Hegedűs a háztetőn szövege nagyon jól meg van írva. A végén is fel tudja oldani Tevje a feszültséget egy kis humorral. Ez fontos a túléléshez. Ha a néző is ezt érzi, akkor nyertünk.

— Mi volt a zsigeri reakciód, amikor megtudtad, hogy te játszod Tevjét?

— Ez egy gyönyörű szerep. Őszintén bevallom, hogy mindeddig nagyon keveset tudtam a zsidó szokásokról, a ceremóniákról, a törvényekről, a szabályokról. Természetesen az Ószövetséget ismerem valamennyire és láttam néhány filmet, ami ezt a kultúrát mutatja be, de elmélyedni nem sikerült eddig benne. Ez a szerep lehetőséget teremtett arra, hogy jobban megértsem, mit miért tesznek, mi mire való. Ez engem is gazdagított. Az áldás jelentősége is jobban kikristályosodott. A zsidóknak szinte mindenre van áldásuk, ezt is megtanulhatnánk tőlük.

— Mintha rád szabnák ezeket a szerepeket.

— Ez nem pont így van, a próbák során magamra is szabom őket. Megkeresem azokat a lényeges csomópontokat, ahol mélyebb értelemben találkozhatok velük. Ez is egy út és mindig vezet valahova. Hálás vagyok ezekért a szerepekért. Mindegyik egy külön kaland. Nem lehet hátradőlni, mindegyik szereppel kőkeményen meg kell dolgozni. A szövegeket is lassan tanulom, nagyon fontos számomra, hogy pontosan tudjam, hogyan illeszkednek a mondatok az egészbe és, hogy mi a szándékom. Ez is egy komoly munka. De amikor ez sikerül, akkor már az enyém a szöveg és tudok vele mit kezdeni.

— Nem nehéz ennyi szerepet váltogatni?

— Rákészüléssel megoldható. Néha nehéz, mert megesik, hogy délután előadásod van, de aznap délelőtt már a következő darabot próbáljuk. Nálam már reggel elkezdődik a ráhangolódás, zsigerileg készülök az aznapi előadásra. Egy bizonyos fokú izgalom mindig ott van bennünk. Nem is tudom elképzelni, hogy ne izguljak előadás előtt.

— Amikor érzed, hogy összegyűlik a fáradtság, hogy lehet kiengedni, igazán kikapcsolni, pihenni? Te hogy csinálod?

— Én is szeretném tudni, hogy kell. Nehezen megy. Nincs rá orvosság. Van, amire nem tudsz vagy nem lehet nemet mondani. Nekünk a hét hat munkanapból áll, próbákkal, előadásokkal. Nyáron is egyre kevesebb a szabad idő. Nagyon sokat foglalkozom ezzel a témával, idealista vagyok, ezért mindig remélem, hogy lehet optimálisabban, humánusabban élni, ahol a munka és a magánélet jól megfér egymás mellett. Ez nem futószalag. Sikerül néha kikapcsolni, de ezek pillanatnyi állapotok, amik könnyen elillannak. Mint minden ember, én is elfáradok, de amikor ki kell menni a színpadra, minden megszűnik. A színpad egy csodálatos hely. Látod előadás után, hogy a nézők feltöltve, boldogan mennek haza, vagy kapsz egy-egy kedves visszajelzést. Volt egy időszak, amikor nem dolgoztam, de egy idő után éreztem, hogy nem tudok tétlenül ülni s kegyetlenül hiányzott a színház, minden aspektusával együtt.

— Ez egy csiki-csuki állapot. Felmegyek a Mennyországba s leugrok a Pokolba.

— Szélsőséges, az biztos. Meg a színész egy furcsa 'állatfaj'. Sehogy se jó neki. Mindig van valami baj. Sehogy se jó. Ez mindenhol így van. Minden szakmában van egy ilyen csavar. Biztos nálatok is.

— De még mennyire. Talán az az érzés, hogy része vagy egy egésznek, hajt, ugye?

— Igen, ez egy nagyon fontos dolog. A Raszputyinban végig érezhető, hogy mindenki, aki benne van, ugyanazt a szekeret tolja. Ez nem minden esetben jön össze, de most sikerült.

— Gyerekekkel is dolgoztatok. Ők mennyit lendítenek egy előadáson?

— Nagyon sokat. Mindenképp jót tesz egy előadásnak a gyermekek jelenléte. Ők mindig jól érzik magukat a színpadon, azt vettem észre, hogy ők egyből otthon érzik magukat. Le a kalappal előttük! Csodálatosak, csillog a szemük. Gyerekek, és látszik, hogy örömből csinálják. Shakespeare is megmondta, hogy ha gyerek és állat van az előadásban, az tuti siker.

— Másik csodaszer a zene, mint például a Woyzeckben.

— Az biztos. A Beatles közel áll hozzám, de ha valaki két évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy Rammsteint fogok hallgatni, megmondtam volna, hogy egyáltalán nem ismer és gőze nincs, miről beszél. De hogy játszani fogok Rammsteint, az elképzelhetetlen volt, egyáltalán nem számítottam rá. Arra meg pláne nem, hogy élvezni is fogom, mert nem az én műfajom. Mondjuk úgy, hogy sosem állt közel a szívemhez ez a zenei stílus. De amikor játszom, élvezem. Van benne 'Spiel', de még mindig nem az én műfajom.

— S mikor visszahuppanunk a földre, s megnézzük, egy-egy szerep milyen megterhelő lehet… a Raszputyinban is végig úgy játszani, hogy egyre közelebb a világot sújtó tragédia s maga a halál…

— Amikor három előadást játszottunk egymás utáni napokon Sepsiszentgyörgyön, a harmadik után éreztem, hogy nagyon lemerültek az érzelmi akkumulátoraim. Annyi lelket viszel bele, annyi traumát élsz meg… persze mindvégig eltartod magadtól, mert nem vagy skizofrén, de a pillanatokat megéled és ez megterhel. Ez az az előadás, ami pont ennek az intenzív töltetnek és örökérvényűségnek köszönhetően mindenkit megmozgat, emocionálisan megérint. Közben kitört egy háború is. Ez az előadás is segíthet a nézőnek, hogy megértse, feldolgozza az eseményeket, nem csak a múltbélieket, de az aktuálisokat is. Tudva, hogy pár száz kilométerre tőlünk háború dúl, hatalmas teher. Azóta se kell semmit másképp mondani vagy másképp hangsúlyozni, mégis jobban, erősebben hat. S vannak még klasszikusok. Például Moliere minden csepp szava egy az egyben áttehető mára, mert az ember sajnos nem változik. Egyedenként változhat, mint emberiség, alapjaiban nem. De te lehetsz jobb.

  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát