Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Bukaresti képzés

A múlt század hetvenes éveinek elején három éven át erdélyi színházi tervezőket és néhány rendezőt hívtak meg szakmai továbbképzésre Bukarestbe, a román színjátszás fellegvárába. Évente egy vagy több szakaszban közel egy hónapig tartott a képzés. „Előadásokat, próbákat láttunk, elvittek a filmgyárba is. Az elméleti előadások nem sok újat mondtak számunkra, de Ciulei színház- és filmrendező óráin, és gyakorlatain egy eddig ismeretlen izgalmas világ nyílt meg az erdélyi hallgatók előtt. Ciulei mester, az ő egyszerű modorában, jól hasznosítható dolgokat mondott el. Még a próbáira is beültünk… Én ilyen lényegre törő, igényes rendezői munkát nem tapasztaltam az erdélyi színpadokon a mi rendezőinktől. Emberség tekintetében is újszerű volt. A színészeknek szóló instrukcióit az esetek többségében négyszemközt, halkan beszélte meg színészeivel.” meséli Paulovics László a színházzal kapcsolatos első igazán szakmai emlékeiről.
Útban a színházhoz

Ezt megelőzően Harag György kérte meg először színházi munkára. A Ion Andreescu főiskola ötödéves hallgatója volt, amikor a Kolozsváron éppen átutazóban lévő Harag György megbízta, hogy a Szatmári Állami Magyar Színház két előadására plakátot tervezzen. Aurel Baranga: Kerge birka című vígjátékának és Goodrich – Hackett: Anna Frank naplója című drámájának plakátja voltak Paulovics László első együttműködési eredményei a színházzal. Első jelentős valóban színpadi munkáját a Nagybányai Drámai Színház rendezőjével, Deloreanuval közösen készítette. Mihai Sebastian: Névtelen csillag című színművének színpadra vitele alkalmával gyakorlatban megtapasztalhatta a színpadi világítás, a színpadi tér kezelésének titkait is.

A Szatmári Állami Magyar Színház tervezője

Még nem volt a Szatmári Állami Magyar Színház tagja, de már felkérte a vezetés, hogy Pagogyin: Élő virágok című színművéhez készítsen díszletet. Farkas István az előadás rendezője így mutatta be a műsorfüzetben Paulovics Lászlót szülővárosa közönségének: „Új díszlettervezőt avatunk – Paulovics Lászlót – a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet ez évben végzett növendékét (1961). Igen sokoldalú érdekes egyéniségű fiatal tehetséget ismertünk meg benne. Bennünket, színházi embereket mindig örömmel tölt el, ha azt tapasztaljuk, hogy képzőművészek valóban érdeklődnek a színpad iránt. Ezért örültünk a Paulovics László jelentkezésének is, aki már főiskolás korában dolgozott nekünk. Most ez az együttműködés tovább fejlődött s elkészítette élete első díszletét. Kívánjuk, hogy igazi díszlettervező legyen belőle.” Amikor a nagy nyomor idején, a hiányos víz- villany-és gázellátás következtében a lakósság rengeteget dideregett a fűtetlen, sötét lakásokban, a magyar mellett, ugyanabban az épületben megjelent a román tagozat is, így lett az Állami Magyar Színházból, Északi Színház „mi élcelődésekkel melegítettük fel a lelkünket, mondván edzett északi színháziak vagyunk, nem fázunk!”

Paulovics László a díszlet- és jelmeztervezői munkát missziónak tekintette a festészet mellett. „Nem tagadhatom le azt a tényt, hogy színházi múltam beépült és kimutatható képzőművészeti munkáimban is. Mindig vonzódtam a nagy méretekhez, a végtelen térhez, mást jelent egy táblaképen teret nyitni vagy növelni, mint valós térben kihelyezni a tárgyakat vagy falakat, szobát, lépcsőket építeni. Vagy színekben olyan perspektívákat nyitni, ami egy színdarab mondanivalóját segítendő a nézőt közelebb hozza a játék világához. Vagy a díszlet színeit összehangolni a kosztümök színvilágával, ez volt a mindenkori feladat, azaz atmoszférateremtés.” vall a művész.

A színházszerető közönség jól emlékszik még Paulovics László díszleteire, amelyek nagymértékben elősegítették a társulat előadásainak országos visszhangot kiváltott sikereit. Paulovics László készítette a Nézz vissza haraggal, a Sirály, a Becket nagy szakmai elismerést és közönségsikert hozó előadások díszleteit.

Az újítás, a korszerű művészi megnyilatkozás első perctől célja volt Paulovicsnak. Törekvései egybe estek a legtehetségesebb kortársak törekvéseivel. A kortárs és klasszikus művek színrevitelében egyaránt úttörő szerepet vállalt. Tervet készített több Kocsis István drámához, mint: Megszámláltatott fák, Árva Bethlen Kata. Mint tervező sokszor dolgozott más színtársulatoknál, így Nagyváradon a Szigligeti Színházban, ahol Madách Imre Ember tragédiájához készített emlékezetesen hatásos díszleteket és jelmezeket.

Milyen a jó díszlet?

Erre a kérdésre maga a tervező ad választ: „A díszlet vagy a jelmez akkor jó, ha belesimul az előadásba, ha észrevétlenül vannak jelen, mégis hozzák a kort, korszakot és így adnak bizonyos hangsúlyokat az előadásnak. Persze ezekhez szervesen kell kapcsolódjon a megfelelő fénytechnika is.”

Két kollega

András Gyula színművész a Harag György Társulat ny. tagja mondja Paulovics László díszleteiről: „Mindig olyan darabok díszlettervét bízták rá, ahol a díszletnek funkciója, mondanivalója van, nem csak a helyszínt illusztrálja, jelöli. Díszletei mindig ötletesek, újszerűek. A színész számára az a jó díszlet, amikor nem kell kerülgetni a bútorokat, amikor szabad a játéktér számára. Paulovics László tervei alapján színészbarát díszletek kerültek a színpadra, amelyeknek másik fontos jellemzője, hogy inspirálták a rendezőket és a színészeket egyaránt. Laci mindig lelkiismeretesen dolgozott. Jelen volt a munkafolyamat mindegyik szakaszánál, a műhelyektől a díszletállításig.”

Évtizedeken át dolgozott együtt Kovács Évával, a Harag György Társulat örökös tagjával, Poór Lili-díjas színésznővel. Ö 2007 őszén elismerő szavakkal emlékezett Paulovics Lászlóra a festő- díszlet- és jelmeztervező művész kollegára: „Paulovics számomra a nyugodt kiegyensúlyozott művész, akinek belső harmóniája és kivételesen érzékeny látásmódja tükröződik munkáin. Nagyon sokoldalúan, sokszínűen alkot. Finomak a színei, sugárzik a kép, amit ő különböző formákba önt. Portréi pontosan adják vissza legjellegzetesebb vonásait azoknak a személyeknek, akikről készültek. Mosolygós derűs ember, akit belső vívódásai (mert bizonyára voltak és gondolom vannak, mert kinek nincsenek kételyei nap mint nap a munkáját illetően) én úgy látom újabb és ismeretlen utak felé vittek. Mintha folytonosan titkokat szeretne megfejteni, felfedni és láttatni. Könnyedén próbál ki sokféle technikai megoldást. Műveinek formai megfogalmazásai rendkívül változatosak. Én nagyon szeretem a képeit, ő számomra az az alkotó, akiről azt hiszem, mindent tud a szakmájáról. Nem tudom, miért nem tanít, vagy miért nem tanított soha? Volna mit átadnia: tapasztalatot, emberi tartást és szakmaiságot.

A díszleteket és jelmezeket, amelyeket tervezett, nagyon élhető tereket és viselhető, inspiráló – jó belebújni ruhákat – jelentettek, nekünk színészeknek. Éreztük, hogy az adott darabban a színész által megfogalmazott, néha kínkeservesen megszült figurához tökéletesen illenek, és továbbgondolkodásra késztetik a művészt, finom megoldások, a karakterek mélyebb kibontása felé. Nagyon szeretem Laci színvilágát, ami változatos képein és színházi ruháin egyaránt. Érdekes, ha rá gondolok azt érzem, ő a festő, ő a díszlettervező, a jelmeztervező, vagyis mindhárom műfajban birtokolja azt ami az adott területen feltétlenül szükséges. Számomra ez a legtöbb, amit valakiről munkája után elmondhatunk. Úgy érzem kifogyhatatlan a témákból, amit aztán gyönyörűséges képekben nekünk átnyújt. Békességes, szeretetreméltó ember, művész, akivel jó együtt lenni. Kívánom még számtalan alkalmunk legyen arra, hogy találkozhassunk, és ő töretlen hittel alkosson még sokáig, hogy megajándékozhasson bennünket lelke szépséges remekeivel.” vallott Kovács Éva művésznő Paulovics László 70. születésnapja alkalmával.

A tervező a rendezőkről

A szatmári színháznál eltöltött időszak nem volt konfliktusmentes. Összetűzésig menő viták zajlottak rendezőkkel, a műhelyek vezetőivel. Paulovics László sohasem engedett a minőség rovására, a kényelem és a felületesség javára. Egy negyedszázad távlatából röviden így emlékezik a szatmári színháznál eltöltött húsz esztendő jó és rossz tapasztalataira „Harag Györggyel jó kapcsolatban maradtam, még Szatmárnémetiben is dolgoztunk együtt. Volt abban az időben Haragnak egy remek Artúr Miller előadása Marosvásárhelyen, a Pillantás a hídról, amit együtt csináltunk. A női főszerepet Dukász Anna játszotta. Jó kapcsolatba kerültem Nusival is. Később Amerikába került és New Yorkban sikeres magyar társulatot szervezett.

Míg Haraggal egyszerű, akadálymentes volt az együttműködésem, addig más rendezőkkel, akiknek nem volt térlátásuk, nem volt pontos elképzelésük a színpadi megjelenítésről, sok nehézségem akadt. Olyan kicsinyes rendezővel is találkoztam, aki méterest ragadott és centiméterre kimérte az asztallapot, hogy neki ilyen és ilyen méretűre kell szabni. Cselhez folyamodtam, terveimmel megkerestem Csíky András színész barátomat, aki ilyen esetekben mindig segített, a rendezőt jó irányba téríteni.” A viták és konfliktusok ellenére „Hála Istennek a színház folyamatosan ellátott munkával. Volt olyan helyzet is, amikor egyszerre 3-4 darabon is dolgoztam.” Az évi átlag 7-8 díszlet és kosztüm a műsorfüzetekkel, plakátokkal együtt valóban teljes embert és teljes művészt követelt.

A látvány, amellyel a néző szembesül

Amikor megpillantunk egy színházi plakátot elolvasunk a szereposztást, esetleg megnézzük ki rendezte a darabot. Az átlagnéző a legritkább esetben kíváncsi a jelmez- és díszlettervező nevére. Pedig az általa komponált látvánnyal szembesülünk egész előadás alatt.

Madách Imre: Az ember tragédiájának nagyváradi rendezője Szabó József, a szatmári színház egykori tagja, a Tragédia díszlet- és jelmeztervezésére Paulovics Lászlót kérte fel.

Kőmíves Balázs a Szatmári Hírlap, 1975. május 19. számában Az ember tragédiája előadásról így ír (részlet): „Paulovics László képzőművészeti alkotásnak is felfogható díszlete maradéktalanul szolgálja, illetve kiegészíti a rendezői szándékot. Az egymásra nyíló síkok, a háttérben magasodó emelvény úgy épül be a színpadtérbe, hogy a három főszereplő történelmi – álom útját a tömeg jelenlétében, és annak szövegben, hangban kifejezett állásfoglalása közepette teheti meg.”

A látvány születése

Nézzük hogyan emlékezik a tervező Paulovics László Az ember tragédiájának színpadi megvalósítására „Kitűnő elméleti előkészítéssel napokig csak beszélgettünk az előadás értelmezéséről, felfogásáról. Így már könnyű volt az oratórium jellegű előadást díszletben és kosztümökben a színpadra álmodni. Viszont ki kellet verekedni az anyagi alapot a díszlethez és kosztümökhöz, a színház könyvelőségétől. Mai szóhasználattal szólva Szabó József itt is frontember volt: köszönet érte Ódzsa! A díszletelemekhez sok fémet használtam, szitát, drótot. Alumíniumlemezekből készültek a háttér orgonasípjai, a színpad két oldalán különböző méretű lecsüngetett alumíniumgömbök díszítették, utalva a Paradicsom almáira.”

Irodalmi Szalon, Stúdió

„Egy pár sorral szeretnék emléket állítani a kisszínpadnak, amely az évek során több néven szerepelt a város színháztörténetében, mint Irodalmi Szalon, Stúdió, ma Ács Alajos Játékszín. Ebben a 80 – 100 férőhelyes teremben emlékezetes előadások születtek. Azokat sorolom fel, amelyek megmaradtak az emlékezetem szűrőjében: Mellettem állasz (R. Vajda I.), Szétosztom minden örömöm (R.: Kovács Á.), József Attila emlékműsor (R: Parászka M.), Mondj igazat Boér Ferenc előadóestje, Ki látott engem (Boér F), Engedjétek hozzám jönni a szavakat (Csirák Cs. előadóestje), Hiszek a szóban (Csirák Cs.), A színésznő álma (Nyiredi Piroska búcsúelőadása, R. Parászka M), Tíz Arany János ballada (R. Parászka M.).”
Gyöngyösi Gábor volt az egyik ötletadója és szorgalmazója az Irodalmi Szalon létrehozásának. A háttérben művészi, kísérleti célok voltak, de a rohamosan zuhanó gazdasági állapotok is kikényszerítőivé váltak a kevés költséggel járó előadások előállításának. „Az előző évekhez viszonyítva nagy visszaesés volt ez, amely nem csak az utcán élelmiszerekért sorban állók számának rohamos növekedésében volt mérhető, de az élet minden területére így a színházba is begyűrűzött. Pénzhiány miatt sok mindent el kellett hagyni, ami emelte volna a díszlet értékét, vagy egyszerűen nem lehetett hozzá jutni a megfelelő és előírt anyagokhoz, mint fa, vas, műanyag, festék stb.

A közönség sok esetben nem vette észre ezeket a hiányosságokat (honnan is tudhatta volna) de én hordoztam magamban napokig az elmaradt lehetőségek miatti kínokat. A nincstelenség egyre inkább állandó kísérője maradt tervezéseimnek, színházi munkáimnak. Elkeseredésem határtalan méreteket öltött, mert a fent említett akadályok lassan-lassan eltávolítottak a színház világától.
Hiába terveztem meg a kosztümöket, pénzhiány miatt a régi, már használt darabokból kellett összeállítani az újabb bemutatón szereplő ruházatot. A nyomor, a reménytelenség, a folytonos csalódások adtak vándorbotot a kezembe és kényszerítettek más út keresésére.

Az 1980-as évek elejétől már pártaktivista igazgatókat kaptunk a színházhoz. Nagy keserűséggel és döbbenttel tapasztaltam később azt a tényt, hogy milyen technikai lemaradással dolgozunk a nyugati színházakhoz viszonyítva. Az elégtelen és elavult világító berendezések nem tették lehetővé a díszletek és a színészek megfelelő megvilágítását.

Ennyi a harminc munkás színházi esztendő mérlege számokban, meg a sok-sok kávé, cigaretta, őrlődés, izgalom, hajnalba nyúló szakmai és más jellegű viták mesteremberekkel, színészekkel, rendezőkkel, kellékesekkel stb. Ugyanúgy dolgoztam a színháznak, mintha magamnak készítettem volna egy festményt vagy grafikát.” mondja el keserű emlékeit Paulovics.

Paulovics László közel nyolcvan színpadi munkával gazdagította a romániai magyar színjátszást. Ebből egy esetben csak jelmezeket, 15 esetben díszletet és jelmezeket, a fennmaradt alkalmakkor színpadi díszletet tervezett. Díszlet- plakát- és jelmeztervezői munkássága a szatmári magyar színjátszás egyik értékes korszakát segített az egyetemes magyar színjátszás rangjára.