Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Tisztelt egybegyűltek, kedves gyászoló családtagok, kollégák, barátok!

Amikor Paulovics Lászlóra, társulatunk örökös tagjára és városunk díszpolgárára emlékezünk, nincsen könnyű dolgunk, ha összegezni szeretnénk gazdag életművét, mindazt amit művészként és emberileg örökül hagyott nekünk, immár lezárult életműve által. Nincs könnyű dolgunk, mert olyan sokoldalú művésztől – grafikustól, festőtől, díszlet- és jelmeztervezőtől, plakáttervezőtől – búcsúzunk, akinek hallatlanul sokrétű életműve egész világokat teremtett és egész világokat ölelt át.

Manapság, amikor lépten-nyomon igazolódni látjuk a világban Plautus közhellyé idézett – más szóval közmondássá nemesült – megállapítását, miszerint ember embernek farkasa, ma, amikor újra azt látjuk-halljuk, hogy emberek dehumanizálnak embereket, sőt, irtanak is újra, megismételve százszor azokat a történelemből ismert sorstragédiákat, amelyeknek maga Paulovics László is emléket állított – a doni tragédiáról szóló D’43 ciklusának felkavaró grafikáiban például –, ma, amikor lassan elválaszthatatlan, de legalábbis megkülönböztethetetlen kategóriákká váltak a közbeszéd és a gyűlöletbeszéd fogalmai (elég itt saját országunkban körbepillantani) – ilyen időkben különösen fontos meghallanunk a képzőművészek néma költészetté színesült, hangtalan kiáltásait az emberségről.

Hogy legalább mi, akik művészettel foglalkozunk, emlékezzünk és emlékeztessünk rá örökké másokat, hogy az ember először is Imago Dei, Isten képmása. Bizony, még a vélt vagy valós ellenségeink is, sőt, még a mesterségesen kreált ellenségeink is azok. Társaink a teremtettségben, és jó esetben a teremtésben is.
Kik is emlékeztethetnének méltóbban bennünket erre, mint azok a művészek, akik – Babits Mihály gyönyörű hasonlatával élve – a nap színeit festik, végsősoron tehát magát a fényt. De a sötétet is, persze, a fekete és fehér, a jó és a gonosz örök dichotómiáját, amelynek ellentéteit nem másokban, hanem saját lelkünk fény-árnyéktáncában érdemes keresnünk, ha épülni akarunk…

Kezükben az alkotás eszközeivel – ecsettel, tussal, grafittal – ezek a művészek ama örök Alkotóra emlékeztetnek teremtő gesztusaikkal, akit nemcsak az egész világ és benne az élet teremtőjeként láttatnak a nagy világvallások szent iratai, de aki a zsidó-keresztény biblikus hagyomány szerint az első képzőművész is volt végsősoron. Vászna maga volt az égbolt – amelyre szivárványt festett, vigasztalásul, az özönvíz után.
Amikor Noé meglátta ezt a legelső, égre írt alkotást, ugyanazt érezte, amit mi is, ha egy merendítő képzőművészeti alkotást szemlélünk: hogy létezik egy nagyobb és örökérvényűbb teremtő gesztus a világmindenségben, amely túléli az emberi testet, maroknyi porunkat – és a végtelen felé nyit távlatot. És ez a teremtő gesztus tulajdonképpen a mi istenarcúságunk legbelső lényege. Olyan erő, amely végülis legyőzi és esztétikájában még fel is oldja a halált.

A művészet mindig a végletek felől közelít a világhoz, radikális, extrém és lényegretörő, meg sarkító is – hiszen az előttünk gomolygó világmasszából valami igazán lényegit próbál megragadni, kimetszeni. Nem a szürkét, amivé a túl gyorsan kavargó színek mindig összefolynak az emberi tekintet előtt, hanem a színek és formák lényegi aspektusait.

A színház és képzőművészet maga is két véglet, amelyek persze, mint minden művésze, a maguk eszközeivel az életről és a halálról beszélnek: öröklétről és múlandóságról, két ellentétes nézőpontból: a pillanatnyi jelenvalóság és az örökkévalóságba merevítettség két pólusán.

Van-e múlandóbb pillanat-művészet mint a színház, amely épp azáltal mutat rá az örökre, hogy önmaga nagyonis pillanatnyi? Olyasmi ez. mint az ábrahámita vallások legendás hiánydramaturgiája – amely az ábrázolás szigorú tilalma által mutat rá folyton az ábrázolhatatlan istenség mindenütt jelenlevő arcára. A színház is a maga pillanatba zárt múlandóságával mutatja meg azt, ami örök – hiszen, lám, a múlandóság maga is az.

Láttak már díszlettervezőt sírni a bontásra ítélt díszlete előtt állva? Én egyszer láttam, de soha nem felejtem el. A Szegedi Szabadtéri Játékok csodás, grandiózus, égigérő díszletében ott állt egy apró ember, saját, önmagánál jóval hatalmasabb alkotásának terében könnyezve, amelyet tízezer ember látott ugyan, de mindössze két előadás után immár bontásra várt. Így sírhatott Jézus Jeruzsálem felett, vagy talán ama nagy Teremtő is titokban, ha teremtményeit látja pusztulni, egymást pusztítani…

Tökéletes szimbólumát láttam ebben a sírásban a mi művészetünk csodálatos gyötrelmének. Mi színháziak olyan katedrálist építünk folyton, amelyet percek alatt széthord a szél – vagy elolvad, mint a jégszobrász alkotása, ha tetszik.

Végülis egész életünkben azzal kísérletezünk, hogy milyen mélyen lehet beégetni magunkat a befogadó emlékezetébe egyetlen előadás ideje alatt… De előadások egész sora igazolja, hogy bizony mélységesen sikeres tud lenni ez a kísérlet: hiszen egész generációk emlegetnek olykor néhány különleges órát a saját életükből: egy-egy emlékezetes előadást.

Paulovics László az a szerencsés művész volt, aki mindkét végletet kipróbálhatta: a bontásra ítélt díszlet múlandóan csodás erejét épp úgy, mint az alkotóját messze túlélő képzőművészeti alkotás teremtésének csodálatos örömét. Ő már porában van itt ma köztünk, mint ahogy mindnyájan azzá leszünk egyszer – de önarcképe, lám, túlélte őt, és még hosszan hirdeti csodálatos lelkének és elméjének, egész lényének istenarcúságát, teremtőerejét.

Emlékezzünk rá, mint ahogy ő maga is folyton emlékezett és emlékeztetett – soha nem hiányzott a társulatalapítás kerek évfordulóin (én magma a hatvanadikon ismertem meg), amikor végigjártuk elhunyt pályatársaink sírjait a szatmári temetőkben. Kedves, barátságos, alkotói alázatot sugárzó lényét örökre a szívembe zártam. Immár rajtunk a sor: emlékezni az emlékezőre és teremteni, az ő teremtő gesztusainak nyomán.

Úgy állunk ma az életműve előtt, mint Noé állhatott a szivárványt csodálva: megrendülten, félelemmel, az özönvíz gyászával, de mélységes hálával és örömmel is, amiért ismerhettük, kollégánknak, barátunknak és örökös tagunknak – tehát örök társunknak is – tudhattuk őt.

Nemcsak azt a nyolcvan színházi munkát köszönjük, amivel örökre beírta magát a színháztörténetünkbe, nem is csak továbbélő és nemcsak őt, hanem minket is túlélő képzőművészeti életművét, amit hátrahagyott. Nem is csupán a társulatunk kötelékében eltöltött hosszú évtizedeket. De köszönjük az alkotó embert is, aki életpéldájával tanít minket tovább arra, hogy az ember igenis maga dönti el, hogy mint Imago Dei, alkotni akar-e, vagy farkasává válik embertársainak, a gyűlölet árnyalatait keverve csupán a maga lélekpalettáján.
Vigasztaljon, hogy a farkasüvöltés elszáll a szélben, együtt pusztul a torokkal amelyből származik. A teremtés gesztusa viszont örök, még a színházi pillanat múlandóságában is túléli alkotóját az alkotás – és minden szín, amit lélekkel teremtünk, valami titkos, mélységes és misztikus módon, a szivárványból származik: tehát a Napból, legvégső soron.

Madáchcsal szólva, az alkotó pihen – de életműve kész, s mint ama legelső szivárvány forrása, a Nap, éltetőn sugárzik felénk tovább.

Isten nyugtassa szeretett halottunkat!