Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

A huszadik századi történelem talán legkétesebb, legkülönösebb figurája, a II. Miklós cárra és családjára nagy befolyást gyakorló szerzetes, a sokak által látnoknak tartott Raszputyin a címszereplője annak a darabnak, amelynek magyar nyelvű ősbemutatóját hétvégén láthatta a szatmárnémeti Harag György Társulat közönsége. Szőcs Géza történelmi ihletésű látomásdrámáját korábban már bemutatták orosz és olasz nyelven, a magyar nyelvű verziót Sardar Tagirovsky állította a szatmári színpadra, és a szerző jelenlétében mutatták be.

Az ősbemutatót megelőzően ismertették a Szőcs Géza drámájának szövegét és annak német, francia, olasz, orosz és spanyol fordítását tartalmazó kötetet. Az Északi Színház Harag György társulatánál egyébként hagyomány, hogy minden évadban egy-egy kortárs magyar szerző drámáját viszik színre, az előző évadban Székely Csaba Semmit sem bánok című darabját láthatta a közönség. Az egyszerre szent és démoni figura „Raszputyin szent és bűnös alakja megfoghatatlan, hiszen az ő hatalma nem a császárok, királyok és a cárok hatalmával ér fel, hanem a játékosok és a szélhámosok igéző tekintetével” – olvasható az előadás ismertetőjében.

A szatmári társulat produkciója a darabbeli fiktív Raszputyin alakja köré épülő színpadi látomás, amelyben fölsejlik a huszadik századi történelem számos kulcsfontosságú, milliók számára rengeteg szenvedést okozó fordulata: az első világégés, Auschwitz, Hiroshima, a sztálini diktatúra és így tovább. A színpadkép és a színpadon zajló történések is ezt a látomásszerűséget erősítik, a néző annak lesz tanúja, amiként az első világháború kitörését megakadályozni akaró Raszputyin jövőbe látó jósként meg akarja győzni a korabeli Európa vezetőit, többek között II. Miklós orosz cárt, II. Vilmos császárt, Ferenc József császárt, V. György angol királyt, hogy visszakozzanak, és ne sodorják háborúba, nyomorba, rettegésbe, szenvedésbe a kontinens nemzeteit.



A szerző a Szamos havilapnak úgy nyilatkozott, drámájával arra kereste a választ, hogy ha azok az uralkodók, akik katasztrófába vitték nem csak saját nemzetüket, hanem az egész európai kultúrát, előre látták volna döntésük eredményét, a rettenetes következményeket, akkor is ugyanúgy döntenek? A dráma központi figurája a maga korában sokak (például II. Miklós cár kivégzett családja tagjai) által szent embernek, gyógyítónak, látnoknak, sokak által pedig ördögi, bűnös, orgiákban részt vevő, asszonyokat elcsábító, démoni alaknak tartott Raszputyin (1869 –1916), akinek fiktív karaktere a huszonegyedik század elején az elmúlt száz évre világít rá egyfajta színpadi görbe tükörben.

Ez a fikció a szenvedélyes túlélés utolsó mentsvára az emberiség apokaliptikus erdejében. Mert gyermeki módon vágyódik a világ békéjére, arra, hogy milyen az, amikor nem gyilkoljuk egymást a társadalomban és a háborúkban. Ebben a világban minden költészet kacérkodik a valósággal, pont olyan a dráma, mint amilyen kép alakult ki bennünk Raszputyin alakjáról a mai világunkban: isteni és végtelenül emberi, miközben hátborzongatóan történelmi” – vélekedik a rendező.

Az emberarcú Raszputyin

Sardar Tagirovsky rendezése különleges fénybe állítja Raszputyin alakját: a Rappert-Vencz Gábor által következetesen, erőteljesen megformált karakter az egyedüli emberarcú szereplő a színpadon, a többiek a rendezői koncepciónak megfelelően mind-mind karikírozott, festett maszkot viselő, eltúlzottan groteszk gesztusvilágú figurákként, gépies bábokként tűnnek fel. Rappert-Vencz Gábor a színház honlapján olvasható, a különleges figura megformálásáról szóló interjúban úgy nyilatkozott, az előadás tulajdonképpen Raszputyin halálának a pillanata, a halála pillanatában végigpergő látomások sejlenek föl. „Tudjuk, hogy minden embernek a halála előtti pillanatban pár másodperc alatt végigpereg a saját élete. Mi lett volna ha? Ez egy ilyen film. (…) Nincs semmi közöm Raszputyinhoz, és mégis nagyon sok. Mint ahogy mindannyiunknak van köze Raszputyinhoz, hiszen mindannyiunk életében ott van a két erő: a szeretet és a durva önteltség, a fény és a sötétség. Ezek mindannyiunkban hadakoznak” – fogalmazott a színész, akinek számos emlékezetes alakítását tartja számon a szatmári közönség.



Kiemelendő, hogy a szereplők színészi játéka egészében véve fegyelmezett, mértéktartó és alázatos, a groteszk pózokba merevedett figurákat is árnyaltan jelenítik meg a színészek. A szerző meglátása szerint a Raszputyin személye által felvetett kérdésekre a huszadik századi történelem fájdalmas válaszokat adott, amelyek kínzóaknak bizonyultak minden európai ember számára, és erre látomásszerűen, a valóságtól elemelten reflektál a szatmári társulat előadása.

Küzdelem a kérlelhetetlen történelemmel

Raszputyinnak a történelem kérlelhetetlen törvényszerűségeivel való, a halál közeledtével újra- meg újra felerősödő küzdelme jelenik meg a színpadi térben. Ő az egyetlen, aki nem visel maszkot, akinek az arca „meztelen”: a többi szereplő – az uralkodók, az emlékekből felbukkanó történetek szereplői, valamint a görög drámákra jellemző kar tagjai is festett maszkot viselnek, eltávolított, személytelenül groteszk figurákként. Az előadás itt-ott vontatottnak bizonyul, a nézőnek olykor az az érzése, hogy talán fölöslegesen időzünk el hosszasan a több mint négyórás előadás egy-egy jeleneténél. Ugyanakkor az lehet a néző érzése, hogy néha indokolatlanul, céltalanul túlteng a zenei aláfestés, soknak tűnnek zenei betétek: ezek nélkül tisztábbra, és a „kevesebb több” jegyében hatásosabbra sikeredhetett volna az előadás egyik-másik pillanata. A jelmezek – Kupás Anna munkája – szintén a realitástól való elemelkedés eszközeiként hatnak, az erős színekkel és dekoratív elemekkel operáló látványvilág egységesnek bizonyul.