Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Non, je ne regrette rien (nem bánok semmit sem) – csengett a fülembe Edith Piaf dalának emlékezetes sora Székely Csaba ősbemutatójának címe láttán. Számomra a visszatekintő szerelmes dal Franciaország német katonai megszállásához, így az SS és a Gestapo franciaországi rémuralmához is kötődik. Talán azért, mert a dal számos olyan filmben felcsendül, amely ezt az időszakot igyekszik ábrázolni.

Érdekes tehát, hogy Székely Csaba a Semmit se bánok címet adta a rendszerváltás utáni Romániában játszódó, de a kommunista évekhez visszanyúló, nem oly régen megjelent drámájának – a 2016-ban írt színdarab az Idegenek és más színdarabok című kötetben olvasható. A címadó mondat persze a darab egyik szereplőjének a szájából hangzik el, így töltődik fel egy konkrétabb jelentéssel.

A köztudatba ivódott Piaf-dallal való összecsengés megengedi tehát számunkra, ha csak pár pillanatra is, az akkori Franciaország mint bábállam és a kommunista Románia összevetését. Tudvalevő, hogy a Ceaușescu-éra évtizedeit a román titkosszolgálat, a Securitate brutális ténykedése fémjelezte. Akárcsak annak idején a megszállt Franciaországban a kollaboránsok és a nácik, úgy a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában a besúgók és a szekusok együttműködése nyomán börtönöztek be és kínoztak meg embereket, nyomorítottak meg családokat, generációkat. Ezek a volt belügyesek azóta sem voltak a rémtetteik miatt igazán elővéve. Sőt, mint az előadásban is látható, egész szépen éldegélnek azóta is, belesimulva a társadalom szövetébe.

Ez a helyzet szolgál valóságalapul Székely történetéhez, amelyet Lendvai Zoltán vitt színre a Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozatának felkérésére. Annak bizonyítása, hogy a vígjátékok rendezésében jártas Lendvai jó választás lett volna erre a feladatra, még várat magára. Talán érdemes is várni, hisz mondhatni általános tendencia, hogy az előadás egy premierre ritkán ér össze. Hátha később, a színpadi tapasztalat nyomán mélyül majd! Az, hogy a két férfiszínész egykor sok fontos szerepben bizonyított, jó okot ad a reménykedésre. A harmadik szereplőt, a fiatal lányt alakító színész elég lendületesen és egyben szerepének súlyt adva játszik. Rajta nem múlt az előadás értéke már a premieren sem. (Tegyem hozzá, neki talán könnyebb dolga is van, mint a többieknek…)

Mert nehéz témát feszeget a darab. Székely többek között azt vizsgálja művében, hogy van-e a szekusnak lelke és ebből fakadóan lelkiismeret-furdalása? Mi történik, ha a belügyes szögre akasztja az egyenruhát, nyugdíjba megy, vagyis a rendszer, melyet szolgált, kikopik mögüle. Utalás történik még családon belüli erőszakos viselkedésre is a panelkörnyezetben. De a szomszéd házaspárt nem látjuk, leginkább a beszűrődő zajok idézik újra emlékezetünkbe a Székelynél is már-már megszokott családi perpatvarok légkörét. Nem kirívó helyzet. A korszakot feldolgozó művekben mondhatni ez a társadalmi miliő elengedhetetlen eleme.

Összefoglalva: Székely azt monitorozza, hogy a rendszerváltó időkben hogyan történhetett a régi rendszer brutális kiszolgálóinak a betagozódása a társadalomba, bepillantást enged abba, mi is zajlik egy nyugdíjas, illetve egy reaktivált szekus lelkivilágában, továbbá megmutatja, hogyan látja a világot egy többszörösen is megnyomorított bakfis. Az író elsősorban ezekre a problémákra élezi ki az általában kétszereplős helyzeteket. Ezekkel játszik. Ezek mentén lennének kibontva a játékidő előrehaladtával a jellemek. Nem operett-téma. Komolyságot és háttértudást igényel.

A cellai magányában élő, azaz egy panellakásban a behúzott függönyök mögött vedelő nyugdíjas szekust, Dominikot játszó Rappert-Vencz Gábor játékán van a legnagyobb tehertétel. (Ő állandóan jelen is van a térben, azaz saját panellakásának lepukkant környezetében.) Szerepe már csak azért is nehéz és egyben veszélyeket rejtő, mert a közönség soraiban ülők nagy része még emlékszik ezekre az időkre. Ezen időszak személyes történetekben valószínűleg több nézőnek ott lappang a lelkében. Ezért a figura többre tart igényt, mint egy elrajzolt ábrázolásra. Főleg, ha az előadásnak a szembenézés, megértés és a traumák feloldása a kitűzött célja. A múlt megidézése pedig kiemelten a Dominikot megformáló színész feladata.

Rappert-Vencz igyekszik is helytállni ebben, ám mégis, a későbbiekben nem ártana a volt tiszt emberi mélységeiben jobban elmerülni. Hiszen épp ez a karakter lényege és a történet velejét is ez adja egyben.

Az önreflexióra kényszerülő egykori embertelen ember, illetve annak esendősége az, amit feszegetünk. A világtól való elzárkózás és az állandó alkoholos tudatszűkítés valószínűleg arra irányuló igyekezete Dominiknak – bár nem vallja ezt be sem magának, sem másnak –, hogy elbújjon, kitörölje magát, jelenét és múltját is a világból. Nyilván a titkosrendőri foglalkozás lényege is valami hasonló, elvegyülni, észrevétlennek lenni és figyelni, majd lecsapni. Ám az üldözőből itt üldözött lett, aki ráadásul leginkább saját magától menekül. Komplex figura, aki legszívesebben a szőnyeg alá seperné magát. De nem lehet por és seprű is egyszerre és egyaránt.

Nagy Csongor Zsolt Alexe szintén típusfigura, ugyanakkor az ő alakítása sem rekedhet meg a tipizálás szintjén, azaz a felszínen. Horkantásai, gesztusai nyugodtan hordozhatnak vígjátéki elemeket. De az ő figuráját az működtethetné igazán, ha látnánk azt, hogy a vicceskedő álarc mögött hogyan is bújik meg a szörnyeteg. Az ő felelőssége annak a szekusnak a megszemélyesítése, akit úgymond nem terhel a felelősség, hiszen csak parancsot teljesített. „Én csak kisnyilas voltam, Pelikán, azoknak meg lett bocsájtva” – idéződik fel az emberben A tanú című filmből a részlet. Ám a nyájas gyilkosok mosolya álca. Nagy Csongor Zsoltnak a bohókás álarc mögött megbúvó egykori verőembert, mostani előléptetett SRI-tisztet kellene egy kicsit erősebben megmutatnia. (A SRI a román hírszerző szolgálat, amely a Securitate állományából is verbuválódott össze – bár hivatalos jogfolytonosság nincs a két szervezet között.)

Keresztes Ágnes kamaszlány-alakítása nem hagy maga mögött igazán kívánnivalót. Kissé autisztikussá rajzolt Lizája, mint kiderül az előadásból, nem véletlenül ilyen. Keresztes Ágnes tizenévese a kulcsa és kiváltója Dominik szembenézés-történetének és jellemfejlődésének. Nyilván, ha mélyülnek a meglett férfiszerepek, majd ehhez Keresztes játékának is igazodnia kell valamelyest. De úgy láttam, hogy a színésznő sikeresen ragadta meg Liza karakterének kislányosan hebrencs, ugyanakkor gyereknek is fura lényegiségét, és érdekes és érthető figurát teremetett, aki, szerepének megfelelően, a dramaturgiai változások motorja is tud lenni.

A felelősség azért is nagy a színészeken, mert csak hárman vannak a színpadon. Ráadásul egy olyan térben, ami nem sok tárgyi kapaszkodóval segíti meg a játékot. Kevés bútor, kevés kellék egy egybenyitott térben. Néha a láthatatlan fenti lakóktól beszűrődő zaj, de ez sem a darab szekus-vonalát jeleníti meg. Szabó Anna jelmezei nem hivalkodóan, de színesítik a miliőt a kornak megfelelően. Kell is ennyi. Hiszen egy panelban vagyunk, ahol a szürkeség és a lepukkantság dominál: nem túl ingergazdag látvány. Történik utalás a furcsa szagra is az előadás során, ami arra utalhat, hogy Dominik a saját életterével sem törődik, szinte hagyja, hogy a kosz egyszer csak őt is eltakarja.

Székely Csaba felvetései izgalmasak és a lélek mélyére hatolóak. Külön szép a főszereplőnek ez az önvédő mondata: „Én nem két ronda öregembert, hanem a hazámat szolgáltam.” Utalás lehet ez a kommunista érán túlmutató román patriotizmusra, ha úgy tetszik, nacionalizmusra is egyben. Ezáltal az előadás nem csupán a múlt titkainak feltárására vállalkozik, hanem a jelen problémáira is utalhat. Némi igazítással és hangsúlyeltolással egy egyszerre mély és nevettető előadás is lehet belőle.

Mert Székely Csaba története most is, minden mélysége dacára humorral töltődne fel. Ez a szerző darabjainak egyik visszatérő jellemzője. Bár azért annyit megjegyeznék, hogy nem bánnám, ha az író még egyszer ellenőrizné ezt a szöveget. Mert fontos lenne, hogy ne billenjen el a humorizálás felé a valójában súlyos történet. Itt segíthetne Lendvai Zoltán a figyelmes rendezéssel, hiszen nagyon óvatos adagolást igényel a vígjátéki és drámai elemek keverése. Bíznék benne, hogy – ha máskor nem, hát a júniusi kisvárdai fesztivál előtt, ahová meghívást kapott az előadás – Lendvai csiszol még a jellemeken és általuk természetesen a történeten is. Illetve azt is remélem, hogy majd a színészi érzékenység áthidalja a nehézségeket. A figurák mélyítésével máshová kerülhetnek hangsúlyok, hozzátéve ezzel a produkció minőségéhez.

Az író azt nyilatkozta, hogy a darab megírását egy újságcikk ihlette, a szerző tehát az ott olvasott történetet egészítette ki és nagyította fel. Érdekes egybeesés, hogy épp a bemutató után jelent meg egy másik, hasonló témájú újságcikk, a rendszerváltás után létrejött SRI egykori főnöke esetéről. A példa azt igazolja, hogy Székely darabjának szereplői, igencsak valós problémákat megjelenítő, köztünk élő és tevékenykedő egyének.