Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

A múlt visszaköszön, becsempészi magát a tudatba, meghatározza a jelent. Egy szikrányi szeretet, egy tétova érintés elég, hogy a kizökkent élet saját medrébe próbáljon visszalépni.

A diktatúrák emberekkel működnek, a rendszernek hívei és kiszolgálói vannak. Eszközök, akik végrehajtanak, emberi lények. Jönnek, mennek, esznek, isznak, családjuk van. Talán szeretni is tudnak valakit, és őket is szeretik.

Kínzók és áldozatok, megnyomorítók és megnyomorítottak élnek egymás mellett, anélkül, hogy tudnák, vagy tudomásul akarnák venni a másik létezését.

Szembenézni velük, szembenézni a múlttal, olyan megrázkódtatás, melyet csak akkor lehet túlélni, ha nem kapjuk el a tekintetünket, hanem hosszasan vizsgálódunk abban a bizonyos tükörben.

Lelakott tömbházi szoba, régi, képcsöves televíziókészülék, a szocialista ipar elhasználódott bútorai. Minden ócska és koszos. A férfi elnyúlt pulóverben, kitérdelt tréningnadrágban, gumipapucsban téblábol, riadt tekintettel, valamiféle méltatlankodással figyeli a hírhedt kínzó, Visinescu letartóztatásáról szóló tudósítást. Dominik (Rappert–Vencz Gábor) a volt szekuritátés ezredes mintha nem értené, ami történik. Elvonultan él, mintegy önkéntes száműzetésben, egyedül. Évek óta már a lányával sem tartja a kapcsolatot. Mintha lezárta volna az életét, nem él, csak létezik. Néha magában dünnyög, mint a magányos emberek szoktak.

Kopognak, s az ajtóban ott áll a múlt. Alex (Nagy Csongor Zsolt), az egykori beosztottja érkezik divatos öltözékben, márkás cipőben. Ő biztonságban érzi magát, aktív maradt, a hírszerző szolgálat (SRI) tisztje, elég magas rangban.

A két férfi a vallatóosztályon dolgozott, Dominik válogatott kínzási módszereiről, a fekete dobozáról regéltek a kollégák, Alex részben csak végrehajtott, de néha kreatívan vett részt az emberek megnyomorításában. Feleleveníti a régi szép időket, ahogyan „kiszedték az információkat”. Dominik nem szívesen hallgatja volt kollégáját, ő nem akar emlékezni. A munkáját végezte, a hazáját szolgálta. Nem tett semmi különöset. Feszült a beszélgetés, egyikük sem érzi jól magát benne. Alex finoman megfenyegeti volt főnökét, ha nem segít nekik, az új titkosszolgálatnak, a sajtó tudomást szerezhet Dominik múltjáról, kiderülhet, hogy a mogorva férfi nem különc, hanem rejtőzködő kínvallató, a volt kollégái sorsára juthat. A múltból ugyanis nem lehet teljesen kilépni, talán a szembenézés segíthet, ha az önigazolást felváltja a beismerés, a tettek vállalása, esetleg a büntetés, akkor, talán le lehet zárni.

Dominik számára a múlt jelenné változott, szembe kell néznie önmagával, a hazafiasság, a rendszer követelései, a lózungok már nem elég jó búvóhelyek, ahová önmaga elől rejtőzködik.

Következő találkozásuk már sokkal lazább, már-már barátokként viselkednek. Esznek, söröznek, viccelődnek. Ez már Liza (Keresztes Ágnes) hatása, aki úgy toppan be a magányos, önmaga elől is rejtőzködő férfihoz, mint a tavaszi vihar. A Savant szindrómás tizenéves, a zsenialitás és az együgyűség határán mozgó lány a felső emeleten lakik, apja naponta megveri. Épp oly magányos, mint Dominik, nincsenek barátai, a másságáért kirekesztik a társai. Szeretetre vágyik, szeretetet adna. Liza olyannak fogadja el a világot, amilyen, úgy megy haza, hogy megkapja a napi verését, mint más korabeli lány a cukrászdába. Dominik értetlenül nézi a nyitottan közeledő lányt. Megindító pillanat, amikor megosztja vele az uzsonnáját, mint az egyetlen hozzá közel álló emberrel. Szép, ahogyan először megölelik egymást, ahogy a férfi eljut odáig, hogy elfogadja a szeretetet, és ahogyan megengedi magának, hogy szeressen. Nem kevésbé szép pillanat a lány születésnapja.

Dominik, Liza anyjának volt vallatója, a lány hatására döbben rá a saját felelősségére. A rendszer kiszolgálója, eddig a hazafiasság, a kötelesség mögé bújó férfi kénytelen szembenézni saját, egyéni felelősségével. A lány szívbetegségének gyógyítására szükséges összegért a férfi hajlandó ismét elővenni a fekete dobozt, és teljesíteni kollégája kérését: „kiszedi az információt” valakiből.

Alex pontosan tudja, hogy az ígért pénz átverés, tudja, aki visszalép a rendszerbe, nem távozhat angolosan. Folytatni kell. Amire nem számít: volt kollégája kizökkent életébe bekúszik a felelősségérzés, a terhes asszony kínzásával egyetlen barátját, Lizát ítélte halálra. A másik férfi nem érti, hiszem már újra jókat mulattak együtt, emlékeztek a „régi, szép időkre”. Alex továbbra sem hajlandó szembenézni tetteivel, felelősséget vállalni, igaz, őt nem is fenyegeti a leleplezés, a felelősségre vonás réme.

S amikor azt hisszük, mindent értünk, Rappert–Vencz elmondja az előadást záró monológot, és minden más értelmet nyer, és visszájára fordul, és napokig van amin gondolkodni.

Székely Csaba szövege letisztult, lényegretörő, emberi. Elemeli a történetet, de behatol a lelkekbe, motivációkat keres, és nem von le következtetéseket. A kulcskérdés, amit feltesz: mire képes a szeretet.

Lendvai Zoltán szépen komponált, tiszta, feszes előadása, úgy dinamikus, hogy hagyja érvényesülni a szöveget. Ráerősít a szerző által megfogalmazott kérdésekre,

A színészi játék bravúros. Rappert–Vencz Gábor, Nagy Csongor Zsolt és Keresztes Ágnes játéka élettel teli, a színpadra varázsolják a közeget, melyben éltek és élnek. Hiteles játékuk egyszerre megrázó és szellemes, könnyedségükben rejlik a drámaiság.

A rendező és a színészek a klasszikus forma ellenére kortárs előadást alkottak, melyben a szavak változnak vérré, a simogatások korbácsütésekké. De mégis, mire képes a szeretet?