• Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
2021. március 27.
Igazi, erős közösség tudtunk lenni

Interjú Bessenyei Gedő Istvánnal, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti igazgatójával a színházi világnap alkalmából, Románia Kormánya Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának kezdeményezésére.

- Igazgató úr, milyen hangulatban zajlik jelenleg a művészeti munka az önök intézményében és milyen a társulat általános lelkiállapota ebben az időszakban?

- A Harag György Társulatról tudni kell, hogy „normális” időkben hatalmas hőfokon dolgozik, nagyon nagy munkatempóban. Ennek nyilván az az oka – ami egyébként egy örömteli dolog – hogy a kisebbségi színházi műhelyek közül a legnézettebb társulat vagyunk, beleértve ebbe természetesen a Brighella Bábtagozat munkáját is. Társulatunk a legtöbb előadást játssza egy évadban és a legnagyobb a bérleteseinek a száma. Ez az évadról évadra emelkedő szám pedig egy olyan munkatempót „generált”, ami egyfelől nagy lehetőséggel kecsegtetett és sok örömteli találkozást jelentett a nézőkkel, de időnként az igazi elmélyülésnek a rovására is tudott menni. Ilyen értelemben kettős érzéseim vannak az elmúlt periódusról. Voltak nagyon nehéz időszakok, ez alatt azokat értem amikor teljesen elszakadtunk a közöségünktől. Ez nagyon megterhelte a társulatot, úgy éreztem, hogy az alkotók mentálhigiénés helyzetét is befolyásolta egy adott pillanatban. Mert hát a színészt – és az egész intézményünket – az élteti, hogy találkozni tudjon a közönségével. Azok a pillanatok, amikor játszhattunk – szabadtéren, vagy bent a teremben, a járványügyi korlátozásokat betartva –, azok felszabadító élmények voltak, még úgy is, hogy a „teltház” fogalma most harmad házat jelentett. Ha erről beszélek, úgy érzem, hogy valamit elvesztettünk, és ez rányomja a bélyegét mindannyiunk hangulatára, de helyenként, egy-egy kegyelmi pillanatban, nyertünk egy másfajta összetartozásérzést, egy erős egymásra figyelést, aggódást is bizonyos helyzetekben. Ha valaki megbetegedett, azokban a pillanatokban nagyon erősen éreztük, hogy mi egy család vagyunk. Ezek nagyon szép pillanatai voltak a szolidaritásnak is. Szépen példázta ezt, hogy hogyan tud egy társulat igazi csapattá válni – gondolok arra, amikor csak saját felelősségre megírt nyilatkozattal lehetett utcára lépni, a fiatal tagok pedig bevásároltak az idősebb, nyugdíjas vagy krónikus beteg, esetleg ferőzött kollégáknak. Érezhető volt, hogy a Harag György Társulat, amely egy legendásan összetartó társulat, egy csapat (ez az alapítása óta így van), ilyenkor is egy összezáró, egymásra figyelő, erős közösség tud lenni. Esetünkben nem üres szó az, ha azt mondom: „család”. Az, hogy mik lesznek a járvány és az azzal járó színházzár hosszútávú hatásai a színészekre, csak akkor derül majd ki, amikor ebből az állapotból visszazökkenünk a már említett munkatempóba, amihez szokva vagyunk egyébként, de ami az átlagosnál is megterhelőbb a kisebbségi színházi palettát tekintve. Azt gondolom, akkor kell majd nagyon figyelnünk arra, hogy ki hol sérült, milyen sebeket szerzett ez alatt az időszak alatt. Biztos, hogy nem onnan tudjuk majd folytatni, ahol abbahagytuk, biztos, hogy lesz valamilyen hatása a munkánkra – de ha figyelünk egymásra, akkor azt gondolom, hogy akár még jó hatásai is lehetnek. Mint ahogy az elzártságnak is voltak pozitív hozadékai, különösen akkor, amikor - ha nem is játszhattunk, de próbálhattunk éppen – időnk maradt arra a művészi elmélyülésre, ami a szokásos munkatempónk mellett nem mindig volt lehetséges.

- Melyik volt a legutóbbi előadás, amit élőben mutattak be? Hány néző vett részt a produkció bemutatásán?

- Az élőben bemutatott előadásaink közül a legutóbbi A gát című előadásunk volt. Ezt a színház román tagozatának a művészeti igazgatója, Ovidiu Caița rendezte. Ezt megelőzően szintén beltérben tudtuk bemutatni Márkó Eszter rendezéséven az Illatszertárt. Szerencsés pillanat volt, mert ugyan csak 90 fő körüli közönség követhette ezeket az előadásokat, de elég tartósan - szinte két hónapon keresztül - tudtunk játszani, míg a város a vörös forgatókönyv hatálya alá nem került. Meg kell jegyeznem még a valódi legutolsó premiert, amely a bábtagozatunk előadása volt, a Cérnácska Szabócska. Ezt is sikerült szerencsére élőben eljátszani, mielőtt a színházunkat az ilyenkor hatásos rendelkezéseknek alávetették.

- Milyen megoldásokat találtak az alkotómunka folytatására az utóbbi egy évben, amióta a megszorításokat bevezették? Voltak-e online előadásaik vagy kisebb csoportokban végzett munkafolyamatok, amelyek eredményét még nem mutathatták be színpadon?

- Az elmúlt egy év során folyamatosan kerestük a lehetőségét annak, hogy valamilyen módon azokban a pillanatokban is tudjunk a közönségünkkel találkozni, amikor épp nem játszhatunk, vagy nem tudjuk szemtől szemben megszólítani a nézőt. Nyilván, ennek az egyik útja az online térbe való részleges átköltözés volt. Kifejezetten online bemutatásra és kizárólagosan online játszásra szánt előadást ugyan nem hoztunk létre, de az online térbe költözött több olyan programunk, ami most már hagyományos sorozata a Harag György Társulatnak. Ilyen a Havi Dráma SzatmárOn felolvasószínházi sorozat, amelyet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel és a Látó Szépirodalmi Folyóirattal közösen szervezünk. Szintén online térben zajlott a Költészetünk Ünnepe rendezvény is, amit hagyományosan a magyar költészet napja után egy héttel szoktunk megszervezni. Ebből egy nagyon izgalmas, több órás műsorfolyam lett, az esemény pedig gazdagodott is a maga módján, mert az online műsorszerkesztés lehetőséget nyitott arra, hogy a legtávolabbi földrajzi pontokról is be lehessen szerezni fontos anyagokat, a korábbinál nagyobb számban. Így egy nagyon izgalmas, máig elérhető műsor született az online műsorszerkesztés csínját-bínját is elsajátító kollégák keze alatt. Fontosnak tartom továbbá a helyi magyar kereskedelmi rádióval, a City Rádióval a kapcsolatunk megerősítését. Médiapartneri segítségükön keresztül tudtunk eljutni a szatmári gyerekekhez esti mesék révén. Volt még karácsonyi videós mesesorozatunk az online térben, és több archív felvételt is elérhetővé tettünk a közönségünk számára, olyanokat, melyeknek a jogait tisztázni tudtuk (nem csak az elmúlt évek előadásait, hanem régi, fekete-fehér felvételekig elmenően). Volt egy online közvetített főpróbánk is, Az ügynök halála, amely előadásunk sajnos a mai napig nem kerülhetett közönség elé. Többnyire azonban arra próbáltuk használni ezt az értékes időt, hogy felkészüljünk az élő találkozásra. Az én személyes szakmai meggyőződésem szerint az igazi színház ezután is az lesz, ami élő, még akkor is, ha sok módon változik majd, vagy hatással lesz az rá mindaz a tanulság, amit levonhatunk az elmúlt időszakból. De az igazi színházi aktus a játékosok és nézők együttes, egyidejű fizikai jelenlétének pillanatában tud létrejönni.

- Milyen hasznos tapasztalata származik a színházművészetnek általában véve az online jelenlét nyomán? Miben változtatta meg a színházról kialakított klasszikus felfogást az, hogy művészek és nézők igen hosszú ideig nem találkozhattak közvetlenül?

- A színház minimáldefiníciója nem változott ettől, és azt gondolom, hogy színház továbbra is ott keletkezik, ahol egyazon térben és időben – ahogy Peter Brook mondta – egy üres térben átmegy valaki és ezt valaki más nézi. Nem gondolom, hogy a színház, amely eddig is gazdagon élt a különböző intermediális eszközökkel, a lényegét tekintve változna meg ettől. Ugyanakkor abban biztos vagyok, hogy sokféle módon tud gazdagodni. Egyfelől nyilván témában, mert ez egy olyan periódus, és olyan problémákat felvető krízishelyzet, amit tematizálni fog a színházművészet, óhatatlanul is. De nemcsak témában, nyilván eszközökben is gazdagszik, azáltal is, hogy az online kommunikációnak vagy az audiovizuális elemeknek a talán eddiginél is szélesebb skáláját, eszköztárát fogja kiaknázni. Ami a legfontosabb tanulság az elmúlt időszakból, az viszont a „szomjúság” tanulsága. Azt hiszem, hogy azt nyertük az egymástól való elszakítottságból, hogy értékelni tudjuk egymást. Mindig a hiánydramaturgiák az erős dramaturgiák. Valaminek a hiánya felértékeli a dolgot magát. Nem véletlen, hogy az Ábrahámi vallásokban, ahol Isten nem ábrázolható, ez a tény nem csökkenti, hanem éppenséggel növeli annak a nem ábrázolható Valaminek, Valakinek az értékét és nagyságát. Rossz közhellyel azt is mondhatnám példaként, hogy amikor elveszítünk valakit, akkor értjük meg, hogy mit jelentett mindennapi jelenléte és mit jelent majd – sejtjük –, amikor nem lép be többet a szobába. Ilyen értelemben – és ezt mindenféle pátoszt nélkül mondom – a színházművészet felfüggesztése, az a kényszerszünet, vagy az a sok kompromisszum, amit most elszenvedünk, az mind-mind felértékeli a színházat és jó esetben a sokszor sajnálatosan fennálló társadalmi amnézia helyett a társadalmi emlékezetbe íródik be majd, amikor újra tudunk normálisan, és a művészetünk eredeti formájában, igazi hőfokán, nem maszkok mögé bújva és kényszertávolságokat tartva, igazi találkozásokban egyesülni. Azt hiszem, az egy katartikus pillanat lesz, mint ahogy már most érzem, hogy egy-egy ilyen szünet után, akik eljönnek színházba, azok teljesen máshogy értékelik a színházat – a mi színházunkat, a művészetet és találkozást. Azt hiszem, ha kiaknázzuk, ez lehet a legnagyobb nyereségünk.

Linkek
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát