Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Tud-e működni a mű 1830-as nyelvezete, vagy már rég át kellett volna adni azoknak, akik a régies művek mai nyelvre való átírásával bíbelődnek – ahogy például Nádasdy Ádám teszi? Vajon az előadás tud átlátható értelmezési keretet biztosítani annak a nézőnek is, aki nem olvasta a színművet? Illetve hogyan tud kapaszkodót nyújtani azoknak, akiknek avíttas nyelvezete ellenére meg kell küzdeniük vele mint számukra kötelező irodalmi szöveggel? Közelebb tudja-e hozni a színház a Csongor és Tündét mondjuk a Z-generáció képviselőihez? Ezek a kérdések és még hasonlók vetődtek fel bennem, amikor beültem a Csongor és Tünde egyik előadására, kíváncsi lévén a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és Sardar Tagirovsky legújabb együttműködésének eredményére.

A rendező és a színészek dolgoztak már együtt az elmúlt években. A Tagirovsky által rendezett Szőcs Géza-adaptációt, a Raszputyint példának okáért az idén is repertoáron tartja a színház. A Raszputyin, akárcsak a Csongor és Tünde, nagy szereplőgárdát igénylő produkció. Igaz, egy egész társulat színpadon való szerepeltetése mondhatni Tagirovsky egyik rendezői védjegye. Ezt támasztja alá a rendező legújabb debreceni rendezése, A kaméliás hölgy, avagy a kegyvesztettek tündöklése is. Amely a szatmárihoz hasonlóan szintén több mint húsz színészt vonultat fel, úgy, hogy egyesek több szerepben is megjelennek.

Hasonló elem az is, hogy mind a szatmári, mind a debreceni produkcióban az eredeti irodalmi műhöz külön kiegészítő szövegek vannak hozzáillesztve. Kiemelendő továbbá, hogy a debreceni A kaméliás hölgy … -ben és a szatmári Csongor és Tündében is szerepeltetve van magának az írónak az alakja is. Tehát Tagirovsky úgy kontextualizálja a színrevitelt, hogy a debreceni előadásban Ifj. Alexandre Dumas (Vasvári Csaba), a szatmáriban Vörösmarty Mihály (Varga Sándor) figurája, az értelmezést elősegítendő, vonalvezetőként is működik. Érdekesség, hogy mindkét esetben a figurák passzívak a többi játszóhoz képest, jobbára a játékterek perifériáján helyezkednek el. Jobbára csak szemlélőinek tűnnek a színpadon folyó eseményeknek, bár belső történéseik intenzívek, és ezt a színészeknek sikerül is megmutatniuk.

A teljes írás a Játéktér 2022/1-es lapszámában olvasható.