Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

A film Patrick Hamilton drámája nyomán született. Az előadás rendezője, Rusznyák Gábor a film forgatókönyvét színpadi szöveggé adaptálta, de több fázisban, hiszen a szöveg a próbák során folyamatosan formálódott, egészen a bemutatóig. Ennélfogva a Derengés Kézdin előadott változatát is eleinte valamiféle rejtély övezte, amit az alkotók együtt fejtettek meg és bontottak ki.  

A Derengés voltaképp arról szól, hogyan képes az ember a manipulációra, a verbális bántalmazásra. Hogyan képes úgy kijátszani a kártyáit másokkal szemben, hogy a végén ő jöjjön ki nyertesként, és áldozatként is. Mindezt azért, mert szeretne megszerezni valamit. Őrülten.

A férj, Greg zongorista és komponista. Felesége, Paula nagynénjét abban a londoni lakásban ölték meg, ahol most ők ketten laknak. A halott nagynéni házában lapulhat a hőn áhított gyémánt is, amire oly régen mindenki vadászik. A férj minden este elmegy dolgozni egy stúdióba. Paula lépéseket, hangokat hall a padlásról. Mindenki azt hiszi, őrült. Valóban mindenki? Megjelenik egy fiatal nyomozó, Jack, aki a cselédlány, Nancy által közel kerül a házaspárhoz, és lerántja a leplet az igazságról.

A dialógusokban szépen el(r)ejtett utalások bújnak meg, amelyek a sorok között olvasó nézők fantáziáját mindegyre ingerlik, és a történetre telepedő homályt fent tartják. A néző kételye, bizalma a feleség őrülete és a férj állításai, tettei között jár ide-oda folyamatosan. Kinek van igaza? Tényleg őrültek vagyunk mi is, nézők, mert Paula nézőpontját tartjuk hihetőnek? De akkor jön Greg, és két mondattal eltipor mindent, amit addig a realitásnak hittünk.

Méregzöld falak határolják a tért, amin titkosajtóhoz hasonló, elhúzható nyílászárókon át közlekednek a karakterek. Fényes linóleum padló terül el a szobában, öreg zongora és egy art deco kanapé tölti be a teret. A háttérfalon hatalmas plexi ablak, ami mögött terjeng a köd. Ahol baljósan elsétál néha egy sziluett. Ebbe az összképbe tökéletes passzoló jelmezek olvadnak bele.

Fotó: Czinzel László

A színpadkép meghatározó elemei a füstgépből áradó ködimitáció és a fényváltások lesznek. Ebben a keretbe foglalt doboztérben, egy szobabelsőben játszódik az előadás egésze. Sűrítés történik így a film helyszíneihez képest. Minden a szobában vagy a hátfal ablakán túl (láthatóan) történik. Ez a zárt tér nemcsak Paula karakterét, de a nézőt is lassan nyomasztani kezdi. Úgy érzi, egérfogóba került. Minden bizonnyal ez a kívánt hatás érdekében történik.

A Derengés műfaji meghatározása: pszichothriller, egy részben. E műfajt tökéletesen kimaxolja, és még rá is tesz egy lapáttal. A hátborzongató vagy nyers részek, valamint az évődéssel és feszültséggel teli pillanatok mellett azért a humor is megjelenik benne. Mégpedig olyan helyzetekben, ahol nem is számítanánk rá.

A dramaturgia egy fő szálat követ, viszont időben ide-oda ugrálunk. A karakterek kilépnek a cselekményből, egy adott szituációt a nézők felé fordulva, a saját szemszögükből mesélnek el, nem mellesleg hozzáfűzik a véleményüket is. Ezt bravúros fényváltások hangsúlyozzák.

Az előadás a kettősségre próbál fókuszálni, azt kiemelni. Mindezt a fényváltások és a ki- és belépések mellett a karakterek felépítése vagy a különleges hanghatások segítik meg. Azaz a koncepció egésze felmutatja a valóság többarcúságát. A saját igazságokat.

Az előadás végén Greget kifeszítik a nagynéni zongorájához. Ahhoz a zongorához, amelyben titkokat – köztük ékszereket – rejtett. Hozzákötözték egyik szenvedélyéhez (ami a zene), a gyilkolás helyszínéhez. Miután kiderült, hogy ő volt a gyilkos, és arra a felmérhetetlen értékű gyémántra megannyi kutakodás után végre sikerült rátalálnia, lecsukják.

A padlásról hallatszó léptek elhalkulnak. És világosság lesz.

Fotó: Czinzel László