Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

A sátán csapata most Szatmárnémetiben garázdálkodik, hogy bebizonyítsák nekünk Isten létezését. Lássuk, sikerül-e nekik!

Az orosz származású rendező, Sardar Tagirovsky a kályhától kezdi, egy kifejezetten erre az előadásra (Kozma Andrással közösen) írt adaptációval. Így született meg az eredeti műnek egy jelentősen sűrített, megnyesett változata, amelynek alapját és talaját a díszlet és a narráció képezi. Woland bandája vezet minket végig a történeten, amely az ő neveiknek ritmikus, dallamos kántálásával indul — mintha minden az ördögökkel kezdődne. Élénk piros színnel borítják be a teret: a szalagokkal, melyekkel szétfeszítik Jesuát; a legváratlanabb helyekről előbukkanó vezetékes telefonokkal; a színpad felé függesztett vörös csillaggal; a szocialista plakátokkal; Margarita üvegház-otthonában növő tulipánokkal; Hella Skarlát Boszorkányt megidéző kosztümjével; még a nézőtér és a függönyök is úgy olvadnak bele az előadás színvilágába, mintha csak erre az alkalomra festették volna őket. Nem beszélve a tűzről, ami hol keresztényellenes verset, hol expressz táviratot, hol egy mestermű kéziratát pusztítja el. Az igazságosság, jog és méltányosság istennőjének arany ruhájára vörös fény vetül, mikor Pilátus ítéletét hallva elfordítja tekintetét. Amint azt a felsorolás is mutatja, sokféle jelentést hordoz magában ez a mindenen uralkodó piros: ördögöt, poklot, hatalmat, színházat, lángoló szerelmet és persze… tudjuk, mit…

Ezzel szemben egy egészen más, egy jóval szürkébb világ is elénk tárul: a fém- és üveghatású kórterem, melynek fala időnként áttetszővé válik, láthatóvá téve a mögötte megbúvó, életünket irányító alakokat. Ugyanígy Moszkva utcái, melyek a színpad elejére kerülnek, és — ellentétben az időn kívüli Róma és a bál helyszínének aranyozott pompájával — csupán egy üres pad formájában jelennek meg előttünk. Ezeket a képeket látva, mintha a mindennapi sivár életünket körülzáró kerítés meglehetősen törékenynek tűnne, a fantázia birodalma viszont hatalmasnak és biztonságot adónak… szinte megdönthetetlennek… lehet, hogy ezek volnának a hit oszlopai, amiket Woland és Margarita keres?

A szakmai beszélgetésen felmerült a kérdés, hogy mi volt az a mondat, ami megszólított minket az előadásban. Számomra egy Carducci dalbetét sorának sikerült bogarat ültetnie a fülembe:

Serkentő szózatuk
már szerteterjed:
a század megujúl,
a kor betellett!

Mert mit jelent ma A Mester és Margarita? Carducci versében a Sátánt mint fényhozót, az érzék és értelem megtestesítőjét, a papok nagy Jehovájának legyőzőjét magasztalja, ami — ha a szöveg szintjén bele is illik a koncepcióba — számomra távol attól az igazságtól, amit Bulgakov üzen nekünk. A hit feltétlen szükségességét. Persze, soha nem tudhatjuk pontosan, hogy mire gondolt a költő; a mű befejezetlen és örökké befejezésre vár… Mégis az előadás ekképpen zárul: Gyógyítsd meg! Kérdem én: mi gyógyíthatná a mi fájdalmunkat? Hogyan hangzik a szózat, mellyel megújítjuk századunkat?