Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Ugyanakkor a búcsúzás gondolata sem túl édes: némi keserű szájízzel készülődünk elhagyni jól megszokott kis szállásunkat, az Aurora Hotelt. A délelőtti fürdőzés tervét betegség húzta keresztül, ám sem egy gyulladt mandula, sem pár elhasznált papírzsebkendő nem tarthatott vissza attól, hogy ott legyünk az előadásokon.

Elsőként a sokak által jól ismert, örök klasszikust, a Mester és Margaritát láthattuk a Szatmárnémeti Északi Színház társulatának tolmácsolásában. Mivel korábban nem olvastam a regényt, én is csak a különféle, már-már horrorisztikus legendákból tájékozódhattam a cselekményt illetően. Hallani olyat, aki csak részeket átugorva jutott a regény végére, volt, aki a közepén vágott bele az olvasásba, más egyszerűen feladta a harcot a szöveggel... és persze akadt olyan is, aki belekezdett, és belehalt. 

Na jó, az utolsó nyilván vicc – bár ha jobban belegondolunk, mi, halandók sosem tudhatjuk, mikor jön el a vég. Lehet, hogy ránk zuhan egy zongora, valaki kést döf belénk az utcán, vagy éppen megcsúszunk a kárhozott Annuska kiöntött olaján, és egyenest a villamos elé esünk, amely levágja a fejünket – pont úgy, ahogy Berliozzal, az egyik főszereplővel történt a darab elején.

Szerencsétlen tragédiák bárkivel megeshetnek, de mi történik akkor, ha percekkel a végzet előtt egy „német vállalkozó” halálos pontossággal megjósolja azt? Lehet, hogy nem is üzletember, hanem beépített kém? De még ha ez igaz is, honnan ismerhetné gondolatainkat és legféltettebb titkainkat? Nem is beszélve arról a képtelen állításáról, hogy személyesen ismerte Pontius Pilátust és Kantot is. Talán egy felsőbbrendű erő... de épp az ateista, kommunista Moszkvában? Hát mindenki rögtön bolondnak nézne – nem igaz, Hontalan?

Egy biztos: az előadás rávilágít, „hogy a történelem arra tanít, hogy valójában nem tanít semmire”, és, hogy végül „mindenkinek a saját hite szerint adatik”. Aki szeretné látni, hogy egy csapat „pászkaszájú” hogyan fordítja fel egy szerelmespár és egy költőtársaság életét a vörös csillag árnyékában, valamint annak módját, hogyan (NEM) lehet ujjat húzni az ördöggel – annak mindenképpen ajánlom ezt az előadást.

Másodikként a Csíki Játékszín szívbemarkoló, Mások élete című előadását láthattuk. Öt eltérő személyiség, öt különböző háttér, de a sorsuk közös: egyedül, gondozóként, idegenben. Ez a dokumentarista előadás az erdélyi magyarság azon rétegére fókuszál, amely a félperifériás ország élhetetlen körülményei miatt kényszerül külföldi betegápolásban történő munkavállalásra. Valódi emberek, valódi sorsok: Kész Orsolya szövegkönyve több tucatnyi érintettel, külföldön tevékenykedő szakemberekkel és családtagokkal készített interjú alapján született.

Az előadás alaphelyzete a közvetlenségre épít, egy baráti beszélgetés intimitását idézi meg. A szereplők, miközben feltárják saját történeteiket, a színpadi konyhában kávét főznek, amellyel később a nézőket is megkínálják. Ezzel a gesztussal a közönséget is bevonják ebbe a személyes, vallomásos térbe, az előadás szerves részévé téve őket. A bensőséges légkört rendkívül frappáns, ritmusos koreográfiák törik meg: a konyhai eszközökkel keltett disszonáns hanghatások súlyt adnak a mondanivalónak, keretbe foglalják és élettel töltik meg a történeteket.

Hiába azonban a sokoldalú megközelítés és az alázatos színészi játék, a szakmai beszélgetés során ez a darab vált – véleményem szerint – az egész rendezvény legvitatottabb pontjává. A moderátor, Szűcs Katalin Ágnes komoly hiányérzettel távozott: úgy vélte, a mű nem született meg igazán a színpadon. Az interjúkból gyúrt adaptációt hiányosnak találta, kevesellte a szereplők háttértörténetét, és a formával sem tudott közös nevezőre jutni, így összességében nem találta elég színházinak az elkészült produkciót. Véleménye szerint a drámaszöveg nem adott a színészeknek elég teret kibontakozni, ezáltal nem tudták elmélyíteni és egyéníteni a figurákat, így az előadás számára inkább maradt puszta dokumentáció, mintsem valódi színházi élmény. A moderátor megjegyzései parázs vitát szültek a szakmai közönség soraiban. Írásomban – ahogy a helyszínen is – szeretném képviselni saját álláspontomat a felvetett aggályokkal kapcsolatban. 

Be kell vallanom: nem értek egyet a beszélgetésvezető véleményével, de ezt egy cseppet sem bánom. Ez a fesztivál ugyanis elsősorban arra tanított meg, hogy egy előadást számtalan szubjektív értelmezés követhet, és természetes, ha egyes nézetek szöges ellentétben állnak egymással. A hangsúly azon van: adnak-e a szervezők teret a nézőpontok ütköztetésének, vagy a tapasztaltabb kolléga véleménye automatikusan elsőbbséget élvez?

Szerencsére esetünkben az előbbi történt, így hangot adhattam meggyőződésemnek: az előadás maradéktalanul eléri célját. Hiszen aki akárcsak érintőlegesen is, de ismeri a darab által feldolgozott élethelyzetet, pontosan tudja, milyen a külföldi lét magánya: amikor magadra vagy utalva, amikor a családodat és a barátaidat csak időszakosan látod – ami gyakran a kapcsolataid rovására megy –, és amikor a megélhetésért vállalt végtelen munkaórák alatt teljesen kiszolgáltatottá válsz a munkaadódnak. Ez egyfajta érzelmi ingázás a múlt és a jelen között: mindenhol ott vagy, de igazán sehol sem vagy igazán jelen. Ezekről a belül mardosó érzésekről az ember a saját családjának és barátainak sem beszél szívesen, nemhogy egy idegenekkel teli nézőtérnek. Szerintem egy történet akkor hiteles, ha pontosan annyi érzelmi töltet van benne, amennyit a szituáció megkíván. A „túljátszás” csak azért, mert színpadon állunk, megölné a realizmust. A való életben sem döfjük magunkba a tőrt, és nem törünk ki teátrális hisztériában a padlón fekve, ha valami nem sikerül. Mi több, mai kényszerpályákkal teli valóságunkban nincs olyan, hogy „nem sikerül” vagy, hogy „feladom”. Egy bántalmazó családi háttér, vagy a kilátástalan anyagi helyzet nem kérdezi meg tőled, van-e kedved más anyját ápolni, miközben a sajátoddal nem lehetsz ott, vagy hogy ott hagyod-e a gyermekedet a bántalmazó apjával csak azért, hogy egy biztosabb jövőt teremthess neki. Ez a kényszer bizony maga a valóság, melyet a társulatnak sikerült hitelesen megteremtenie,  és egy ötletes koreográfia által nyomatékosítani, így nem csak, mint dokumentáció, de mint hús-vér színházi előadás is meg tudott elevenedni a színpadon. Mi több, az apró ritmushibák és a mókás nézői közjátékok a legfeszültebb pillanatokban tették az előadást igazán emberivé és önazonossá. Ez a törékenység mutatta meg, hogy a színház – akárcsak az élet – ott kezdődik, ahol a tökéletesség véget ér.

És hogy mi a darab vége? Halál. Eutanázia. És elengedés – mindenféle érzelmi sallang nélkül. Letörlik a konyhapultot, és vele együtt a létezést is. Lehet ezt? Nem lehet. Ahogy kritikát sem lehet formálni anélkül, hogy a darab hatással ne lett volna ránk – hiszen, ha nem érint meg, véleményünk sem lenne róla.  

Ugyanígy egy fesztivált sem lehet fájó szív nélkül itthagyni. Mindazt, ami velünk történt – a rendkívül hasznos és érdekes szakmai beszélgetéseket, a katartikus előadásokat, az új barátságok kialakulását, a teatrológus-kollégák megismerését és a Red-Hat Yard éjszakába nyúló emlékezetes afterpartyjait.–, mély nyomot hagytak bennünk és örökre szóló emlékek maradnak.

Magam részéről pár köszönet nyilvánítással búcsúznék!

      Köszönettel tartozom osztályfőnökömnek, Boros Kingának a részvételi lehetőséget.

Hálás vagyok Demeter Katának a szervezésért, a fesztivál alatti gondos odafigyelésért és a szakmai terelgetésért.

Köszönöm teatrológus társaimnak, barátaimnak és kollégáimnak a felejthetetlen közös perceket.

A MAFESZT szervezőinek a meghívást és a lehetőséget.

Köszi, MAFESZT! Még találkozunk!