• Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
2019. október 9.
Raszputyin – szemközt a pusztulással

Észérvek felsorakoztatásával megakadályozható-e egy háború, amelyben még a győztesek is rengeteget veszítenek? Milyen lenne ma Európa, ha egy bő évszázaddal ezelőtt bölcsebb uralkodói lettek volna? Hozhatunk-e független döntéseket vagy a teljes életünk, történelmünk láncreakciók sorozata? Az idő segítőnk vagy ellenségünk? – ilyen kérdésekkel szembesít Szőcs Géza Raszputyin küldetése című drámája. A darab magyar nyelvű ősbemutatóját Szatmárnémetiben tartották. Bonczidai Éva kritikája a Magyar Nemzetben.

Szőcs Géza Raszputyin küldetése című drámájának varesei, trieszti és szentpétervári előadásait követően végre a magyar nyelvű ősbemutatóját is megünnepelhettük: Sardar Tagirovsky rendezésében műsorra tűzte a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata.

A címszereplő az orosz történelem hírhedt alakja, aki nagy hatást gyakorolt „minden oroszok cárjára”, II. Miklósra és családjára, nemcsak politikai tanácsadójuk és szellemi vezetőjük volt, hanem az egyetlen, aki enyhíteni tudta a vérzékenységben szenvedő Alekszej cárevics betegségének tüneteit. Azonban Grigorij Jefimovics Raszputyin (1869-1916) nem bölcs gondolkodóként élt a köztudatban, hanem mint a neve is jelzi (raszputnyik = züllött, csavargó, szoknyavadász), pletykák keringtek a szexuális vonzerejéről, őrült papnak, látnoknak, kiválasztottnak tartották, de gátlástalansága és könnyen kapott hatalma nyomán számos ellenséget is szerzett. Ha csak a rövid életrajzát ismerjük, abból is érthető, miért szövődhettek köré legendák. Ha elfogadjuk, hogy az életünkkel a halálunk történetét írjuk, akkor különös jelentősége lehet annak, ahogy Raszputyint Juszupov herceg és társai meggyilkolják: először megmérgezik, de életben marad, majd lelövik és botokkal összeverik, végül a fagyos Névába dobják – a boncolás során kiderült, hogy még élt, amikor a folyóba került.

Szőcs Géza drámája azonban nem e különös figura sorsát boncolgatja, hanem egy izgalmas gondolatkísérletet tár elénk: az arkangyal visszaküldi Raszputyint a halálból, két hetet ad neki, hogy felkeresse a világ uralkodóit és akadályozza meg az első világháború kirobbanását.

Az Oroszországban, Tatárföld fővárosában született rendezőről, Sardar Tagirovsky-ról nemrég a Szentendrén bemutatott kilenc és fél órás előadása, Az ember tragédiája kapcsán is lehetett hallani, így Szatmárnémetiben a kegyesen csupán több mint négy órásra komponált Raszputyin időtartama nem volt kirívó, a nézőket sem tántorította el: múlt pénteken telt ház előtt mutatták be az előadást.

Sardar Tagirovsky előadásának lassú hömpölygése ötvözi az ismeretterjesztő filmek szikár információátadását az antik tragédiák borzongató líraiságával és emelkedettségével. Ennek a történetnek ugyanis mindez teljes joggal sajátja: felvázolja a XX. század nagy veszteségeit (diákoknak történelmi gyorstalpalóként is hasznos lehet), de engedi, hogy az életrajzi adatok és a kegyetlen statisztikák számértékei között érzékelhessük az embernél hatalmasabb erő jelenlétét, hívjuk őt akár Istennek, sorsnak vagy már-már triviálisan időnek. Az emberi kegyetlenség mérhetetlensége mellett az emberi élet törékenységével is szembesít az áldozatok arcképcsarnoka: archív fotókon egyszer csak szembenéznek velünk a riadt feláldozottak. A vetített szövegként adagolt történelmi tények felidézése azért is indokolt, mert segíti a tragikum iránti érzékenységgel komponált, olykor meg épp szofisztikált humorral oldott dráma rétegeinek feltárását, felismerni a sors szövevényének különös mintázatait.



Telitalálat a kar szerepeltetése is, összehangolt mozgásuk, dalaik, jól irányzott mondataik egy sajátos hangzás- és látványvilágot társítanak Raszputyin vívódásai mellé, a pusztulástörténetek örök tragikumát az egyén és a tömeg viszonylatában is érzékelhetővé teszik.

Talán főként dramaturgiai oka lehet annak, hogy a számos figyelemreméltó ötlet és színészi alakítás ellenére az előadás ritmusa meg-megtörik, a nézői figyelmet pedig olykor próbára teszi a többórás játékidő. Ennek az előadásnak Raszputyin a kulcsfigurája, de a karaktere mégsem biztosítja a nagyívű játék lehetőségét. Már az első színpadi megszólalásakor a küldetés terhét cipeli, és jelenetről jelenetre a pusztulást hirdeti, míg vele szemben az uralkodók, élő, izgalmas figurák még akkor is, ha abszurd játékkal megteremtett karikatúrák.

A néző egy percig sem hiheti, hogy ez a küldött olyan hatással lehetne bárkire, hogy döntően befolyásolja a történelem alakulását. Izgalmasabb volna, ha magunk előtt láthatnánk Raszputyint, a legendát, a nagy tudású férfit, akinek lesik a szavait, a kalandort, akit imádnak és gyűlölnek – ha mi magunk is elbizonytalanodhatnánk abban, hogy ő szent látnok vagy őrült. Hinnünk kellene benne, hogy a küldetése sikerülhet – akkor is, ha tudjuk, hogy minden szava a szenvedésről igaz. Az utolsó felvonás épp emiatt válik súlytalanná, hiszen nem érint meg igazán, hogy meghal egy ember, akit lehetőségünk sem volt megszeretni, hanem az a tragédia, hogy a tisztánlátás és a szavak nem elegendők ahhoz, hogy békét teremtsenek. A szótlan Gavrilo Princip fegyvere ugyanis eldördül, és ez a merénylet több mint egy évszázada ontja a vérünket.

  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát