Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Kovács András Ferenc költeményeit a zene formálja, élezi. A dalok eltérő ritmusa és a különböző behozott műfajok (szintipop, metal, ballada, hip-hop stb.) az előadás dramaturgiai építkezése mellett egy sajátos atmoszférát is meghatároznak. A szöveg témája és a zenei motívumok, műfajok sokszor ellentétben állnak egymással. Viszont ez az ellenpontozás lesz az, ami a rezignált, mély szövegeket kifigurázás helyett inkább édeskeserűvé teszi. Kirajzolódni engedi az érzések, ösztönök és az élet árnyaltságát.

A lírai koncert keretes szerkesztésű. Az ikonikus western-filmek hangulatát idéző hanghatások (süvítő szél, patadobogás, farkasvonyítás) és a többszólamú indítás után a lezárás ismét a sötét pusztákon való vándorlásra emlékeztető elemekbe és a szólamok elcsendesedésébe torkollik.

Az előadás szerkesztettségét szervezőelvként az utazás/barangolás jelölte ki. A vándor kojot – a lírai én, a színész, vagy a játszók és a publikum közössége – elindul egy olyan pezsgő, kalandos úton, amely nem mást, mint Amerika ősi földjét, illetve a már divatos helyeit villantja fel. (Áthallásosan ugyanakkor néha akár erdélyi tájakra is asszociálhatunk.) Mindeközben az élet körforgását is felsejleni látjuk a dalláncolatban, illetve kihalljuk a szövegekből. Leghangsúlyosabbá válik a lét két végletpontja: az öröm és a számvető bú.

Fotó: Czinzel László

A versek és a zene szerves vegyülete képek sorozatát indítja el a nézőben. Akárhogy is reagálnak a zenészek egymásra vagy ránk, és ez fordítva: kettős síkon folyik a nézés, illetve a megélés. Egy lélekben, ahol magányosan vagy éppenséggel nem is olyan magányosan prérifarkasként/turistaként fedezzük fel a különböző államokat, híres sugárutakat, látványosságokat – és maga-magunkat. És van a másik sík, amely a szemünk előtt játszódik, azaz a koncert maga, ahol elengedi magát a néző, és ráhagyatkozik a zenére és az összhatásra.

Érdekes volt számomra, hogy bár az előadás, koncert jellegéből adódóan, megkövetelte a spontaneitást, az olykori improvizációt, a tempó és a dalok összefonódni látszottak egy koherens tempóban és dinamikában.

A Jack Cole dalaiból egy lüktető, élő, folyamatosan kommunikáló képzeletbeli utazás, amely rabul ejti a nézőit, zenei preferenciától és ízléstől függetlenül. Ahol kicsit a miénk az az egzotikus Amerika, ahol szépen mosódik egybe a gyökerekhez való ragaszkodás némi szakralitással és autentikus életérzéssel. Hovatartozástól függetlenül az eredet meghatározó tényező marad az ember számára.