• Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
A színház története

1790-ben tartották Szatmáron az elsõ „Komédia Játékot", a három tagot számláló Móricz János társulata tolta be elõször a városba Thália szekerét.
Jeney János egykorú szemtanú tesz említést az elsõ hazai magyar nyelvû színielõadásról:

„Nagy örömöt okozott a város népének sok bajai között Móricz János direktor komédia-játszó társasága, mely három tagból állott, a primadonnája a direktor úr hütöstársa Lengyel Mária vala. Ez volt Szatmár városában az elsõ színtársulat, s július 8., 10. és 13.dik napján tartotta elõadásait."

Jelentõséggel bír ez az adat, hiszen a magyar színészet megteremtésével egyidõs hagyomány ápolásának felelõsségét rója ránk. Ettõl kezdve a város rendszeresen befogadta a vendégszereplõ társulatokat: a Kolozsvárról, Debrecenbõl, Miskolcról, Kassáról érkezõket.
1836-ban, rövid vándorszínészeti pályafutása során Arany János is fellépett itt, Hubay Gusztáv társulatának tagjaként. Ebben az idõszakban a város színházi kultúrájának alapozása folyik, hiszen csak befogadó hely, nem tud sem társulatot, sem erre a célra szánt épületet fenntartani, a „Fehér ház” fogadóban, a Csizmadia-szín nagytermeiben, a Jeney csûrben, avagy a Kotrókertben alkalmilag felállított színpadokon játszottak. A magyar szó jelenléte a szatmári „színpadokon” meghonosította, szükségletté tette az anyanyelvi mûveltség ápolását.
A hõskorszak jelentõsége abban áll, hogy a megélénkülõ színházi mozgalom felnevelte, kimûvelte közönségét. A szatmáriak nemcsak színházba járni tanultak meg, hanem sokszor maguk is színpadra léptek: erõteljes mûkedvelõ mozgalom pótolta sokszor a hivatásos színjátszók hiányát. Így váltak szûkké fél évszázad múltán az alkalmilag összeácsolt színpadok, és merült fel a színházépület szükségességének igénye.

1847-ben Szatmár város külön színházépületet építtet, amelyet 1848 március 20-án díszelõadással nyitnak meg. A Friedl János építész által tervezett épület az ország elsõ kõszínházai közé tartozott. A megnövekedett igényeknek megfelelõen 1857-ben kibõvítik 10 páhollyal a termet és bérbe adják Molnár György és Hetény József társigazgatók együttesének. A szabadságharc leverése utáni dermedtséget oldja fel e kitûnõ színiigazgató megjelenése Szatmáron. Molnár György alakítja késobb a budai Népszínházat és õ fedezi fel Blaha Lujzát és Jászai Marit.

A mûvészetek fellendülésének a gazdagsági prosperitás és megállapodottság kedvezõ táptalaja és támasza. A XIX. század elsõ évtizedeiben meginduló polgárosodási törekvések, majd a vasúti hálózat kiépítése lehetõvé tette a fõvárosi színészek leszállítását vidékre, és nem utolsósorban a közönség izlésének és világlátásának formálásában is szerepet játszott. Rendszeresen szerzõdtettek színidirektorokat színiidények megszervezésére, a kor híres mûvészeit hívják vendégszereplésre. A Nemzeti Színház elismert mûvésznoje, Prielle Kornélia Szatmáron ünnepli 50 éves színészi jubileumát, hiszen elsõ színpadi szereplésére itt került sor (a Kotrókertben), 1841 június 10-én.

A színiigazgatók sorában 1865-ben Szigligeti Ede nevével találkozunk, aki késõbb a Nemzeti Színház igazgatója lesz és a magyar drámairodalom megteremtésének úttörõjeként nevezetes. Egy röpke évadot, egy színiidényt szervezett itt Szigligeti, mégsem hanyagolható el az adat. Egyrészt ha ilyen neves, koncepciózus mûvész felvállalta a szatmári színház irányítását, bizonyára elveinek és elvárásainak megfelelõ helyzetet talált itt. Másrészt a nagy egyéniségek hatása maradandó, nem csupán jelenlétük idejére érvényes. Jelentéssel bír az idõpont is, amikor Szigligeti Szatmáron járt: ebben az idõszakban kezdenek a színházak a sekélyes német drámák magyar utánzatai helyett egyre többet játszani magyar alkotásokat, illetve klasszikusok magyar fordításait. A játszott darabok jegyzékét böngészve a drámai mûfajok teljes skáláját megtalálni: opera, operett, énekes bohózat, népszínmû, dráma, klasszikus és kortárs szerzõk mûveit egyaránt játszották.

A XIX. század utolsó harmadában Szatmárnémetiben az egyre gyarapodó kereskedû és iparosréteg vállalja fel a mûpártoló szerepet. A városi polgárság haladásvágyának eredményeképpen 1887-ben tervbe veszik egy új színházépület felépítését. A régi színháztermet az idõk folyamán az igényeknek megfelelõen bovítették, páholyokat, karzatot építettek hozzá, de most a szomszédos városháza terjeszkedésének útjában áll, így lebontásra ítélik.

1889 május 18-án tartják az új színházépület ünnepélyes alapkõletételét. A szokásoknak megfelelõen az alapfalba beépítettek egy pár emléktárgyat, üzenetként az utókornak: pár darab pénzérmét, a városi tisztikar és képviselõtestület névsorát, a színház történetét. Az épülõ színház tervezoje Voyta Adolf pápai mûépítész, az építést Szikszay Lajos debreceni építészre bízták, a belsõ díszitést a fõváros dalszínházának híres festői Spanraft és Hirsch végezték.
1892 január 14-én felavatják a városi színház épületét, amely még ma is szolgálja Szatmárnémetiben Thália ügyét. A megnyitási ünnepélyrol „Emléklap" tanúskodik, benne Fodor György városi levéltárnok írja le a „szatmári színészet" történetét és Mátray Lajos valamint Komócsy József költõi alkotásai szerepelnek a színház megnyitása alkalmából. A díszelõadáson Kömley Gyula társulata lépett fel, s az elkövetkezõ években õk vették birtokba a színházat. Rövid, de annál fényesebb idõszak következik a szatmári színjátszás történetében. A neves szegedi színiigazgató Makó Lajos bérli az 1894-95-ös színiidényben a színházat, mûködését a Színibizottság teljes megelégedéssel, sot külön dícsérettel nyugtázza. A századelõ elsõ évtizede boldog békeidõnek bizonyul, a színiidényt az érdeklõdésre való tekintettel meghosszabbítják: szeptembertõl augusztusig tart.

A színiigazgatók akár több évre is megtelepednek itt, gyakran hívnak neves mûvészeket vendégszerepelni, s azok szívesen el is jönnek a közönség nagy örömére. Beregi Oszkár és Márkus Emília, a Nemzeti Színház mûvészei többször léptek fel a szatmári színpadon, 1913-ban Jászai Mari a Stuart Máriát játszotta itt. Heves Béla színiigazgató mûködése (1908 - 1914) áldásos volt a színházra nézve, mert rendkívüli igényességgel szervezte az elõadásokat: Pesten csináltatta a díszleteket, Bécsben a ruhákat, s így nem keveset kockáztatott a siker érdekében. Az elsõ világháború teljesen szétzilálta a színtársulatokat is, a fiatal színészek a harcterek borzalmas díszletei között küzdöttek életükért. A háború befejezése után ugyanabban az épületben, de új helyzetben éled újra a színházi mozgalom. A Romániai Színészegyesülethez csatlakozik a szatmári társulat, megszûnik a városi Színügyi Bizottság. 1920-tól 1924-ig Szabadkai József veszi át a színház igazgatóságát, aki elismert színházi ember volt, kitûnõ társulatot szerzodtetett Nemenyi Lili, Kecskés Ida, Sárközi Blanka, Krémer Ferenc, Borovszki Oszkár, Deési Jeno, Mihályi Károly csatlakoztak hozzá. Egyre többször hívták le a Kolozsvári Nemzeti Színház mûvészeit is, dr. Jankovics Jeno társulatának tagjait. Az élénk érdeklõdés ellenére is egyre nehezebb anyagi gondokkal küzdenek az igazgatók, a magas bérleti díjat nem könnyû elõteremteni.

A nehézségek ellenére a két világháború között a színház folyamatosan mûködik. Továbbra is játszhatták a magyar szerzõk muveit: Gárdonyi, Móricz, Molnár, Hunyadi darabjai gyakran szerepelnek a mûsorban, a kor divatos operettjeivel: Zerkovitz, Kálmán, Lehár mûveivel egyetemben. 1925-ben Szendrei Mihály igazgató híres mûvészeket vendégszerepeltet: Poór Lilit Kolozsvárról, Gróf Lászlót Nagyváradról, Megyaszai Vilmát Budapestrõl, aki Petofi és Ady verseket szavalt és énekelt. Szabadkay József második igazgatósága alatt (1933-38) forgószínpadot épített, ez a második világháborúban megy tönkre, és azóta sem tudták pótolni.

A második világháború alatt a színház épületét is találat érte, a színházterem hosszú idõre használhatatlanná vált. A Cecil és az Iparosotthon fogadta be a szórakozásra vágyó közönséget és a mûkedvelokkel kiegészülõ színtársulatokat.

Kulcsár Edit

  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát