Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Egy príma Don

Minden feltörekvő nemzedék alanyi joga, hogy a színházi formanyelv megújításában saját zsákutcája legyen. Vége csak a végtelennek nincs. Ha a zsákutcákat nem korosztályoknak nyitnák, nem lenne a színház egyetemes fejlődése folytonos. A formabontásból való kibontakozás egyik lehetősége a vakmerő visszatekintés, a brutális retró. A Charley nénje ilyen.

Az operett ekézése ősi foglalkozás. Művelői többnyire merő irigységből szántják fel a harmóniavágyó publikum lelkét. Hatalmas területet kellene megművelniük, eleddig nem is boldogultak vele. Az irigységet az ekefajtáinak sokfélesége jellemzi. Lehet azt hirdetni például, hogy az osztrák-magyar operett Kálmán Imrével született, virágzott és porladt el. Kivesztek a nagy dramaturgiai gépezet működtetésére alkalmas, leleményes librettisták, de nincsenek már olyan zeneszerzők sem, akik egy szerteágazó cselekményű történetet fel tudnának slágerekkel tölteni. Aztán előkerül ugyanarról a Zeneakadémiáról, amelyen Bartók, Kodály és Kálmán tanult, egy Aldobolyi Nagy György nevű klarinétos. Operett színpadra alkalmazza Brandon Thomas háromfelvonásos énekes bohózatát, komponál áriákat, duetteket, tercetteket, kvintetteket, írat hozzájuk dalszövegeket Szenes Ivánnal, s hódító útjára indít egy kacagtató-könnyeztető, örökzöldmezős ekézni valót.

A lányok ugrálnak majd…, Charley nénje…, Charley nénje – finálé, Csá-csá-csá-csá-Charley…, Egyenesen észvesztő!, Ha nincsen autó…, Maga nekem úgy kell, mint a levegő…, Most mi három lányok… és az Orchideák. Szatmárnémetiben hat zenész összmunkája elegendő ahhoz, hogy az első taktusok működésbe hozzák a közönség szövegemlékezetét, feltöltsék a könnyzacskókat, s a refrénekhez szinte már ne is kelljenek a színpadi szereplők. A nyolc sláger slágervolta a szereposztás alapja. Manfrédi Annamária zenei vezetőként és karmesterként ügyeli a hangzásvilágot. Jótét közreműködésével, a Harag György Társulat színészei a nehéz pillanatokban sem ismerik a kiénekelhetetlent: hol a dallam hajlik a hangalkatukhoz, hol dallamkövetően rábeszélik a szöveget a zenére. Alapjaiban azonban mindenki biztosan, szeretnivalóan énekel. Ahhoz, hogy ez így lehessen, a produkció menedzsmentje bátran, és helyeselhetően, lemondott a szerepek életkorhű kiosztásáról, a diákok és felmenőik között nincs meg az emberöltőnyi korkülönbség. Az élethosszig tanulás csak nálunk újdonság. Oxfordban lehetett valaki véndiák már a bohózat megszületése idején is, most pedig éppen, hogy igen. Különösen akkor, ha a színész temperamentumos, szerelmesen pulzáló és akrobatikus. Mert miről is szól a darab?

Charley és barátja, Jack beleszeretnek a szép Spittigue lányokba, Kittybe ás Annie-ba, akiket apjuk féltékenyen őriz. Ráadásul a fiatalembereket nem veti fel a pénz, ezért esélyük sincs a zord apa jóindulatát elnyerni. Charley nénjének, a dúsgazdag milliomosnak látogatása azonban reményt kelt a fiatalokban. Remek tervet eszelnek ki, ám mindent tönkre tenni látszik, hogy Donna Lucia, a néni nem érkezik meg. Ezen az apróságon hamar túlteszik magukat a fiatalemberek és ráveszik barátjukat, hogy játssza el a néni szerepét. Minden szépen halad addig, míg a valódi Donna Lucia meg nem érkezik.

A szerelemvalló expozíciós tételekre az első elágazási jel akkor következik, amikor színre lép Nagy Orbán mint Brasett, az arisztokratikus szolga, leheletfinom iróniával fogadva gazdái urizálását. Különös figyelemmel van a csöppet sem úrias, közönségesen pezsgőt tolvajló, Lord Frank Babberley, oxfordi diák iránt, akinek hamarosan – mintegy vezeklésképpen a tettéért – női ruhákat kell öltenie, hogy eljátssza az első vizitvacsorán Charley nénje szerepét. Nagy Csongor Zsolt masszív bariton özvegy; Brazíliában, a majmok hazájában bizonyára ilyenné özvegyülnek az Európából oda férjesedő nők, főképpen a szigetországiak. Az előző század elején, a Magyar Színházban Csortos Gyula volt a címszereplő. Szoknyát, fűzőt, kékszalagos női bugyogót viselt. „A merész s egyben eredeti ötletet a szerző ízlésesen, épp annyi elmésséggel, mint tudással viszi diadalra” – jegyezte fel a kor jeles színi krónikása, Kosztolányi Dezső. Bessenyei István, a szatmári vaudeville rendezője sem kevésbé mértékletes a humor és az érzelmek adagolásában, ám az adott szituáció kínálkozó komikumforrásai közül egy másikat választ: színpadán az ál-néni minden kecses mozdulata árulkodóan tramplinak van mutatva: a csaló diáktársak kétségbeesetten igyekeznek leplezni a mámi kitüremkedő férfiasságát, teljesen fölöslegesen: Spittigue hozományreménye és a lányok szerelmes vágyakozása álomba ringat minden gyanút: az epekedőknek a vakság elemi érdekük.

A színrevitel másik erénye, hogy tartózkodik, és távol tart minden színészt az elhamarkodottságtól. Aldobolyi professzionális zenedramaturg. Az első jelenetekben Péter Attila Zsolt (Jack Topplebee, oxfordi diák) és Gaál Gyula (Charley Wykeham, oxfordi diák) ingatag lelkű szerelmesként téblábolnak a színpadon: lenn van az előadás, amiként a hősök is, maguk alatt. Fordulat a haditerv végrehajtására szövetkezés tercettje, roppant erős mozgáskísérettel. A koreográfusok, Bordás Attila és Gabriela Tănase kihasználják a színészek összes tánc- és akrobatikus képességét, precízen beosztják energiájukat, s megadják az énekes tánchoz elengedhetetlen légzésszüneteket. Ami közben fergeteges az iram a szerep szerinti ifjak számára, azonközben dallamhoz igazodóan lágyak a mozdulatok ott, ahol nincs helye a vehemenciának.

Ilyenek az egymástól elsodródott szerelmesek találkozásai. Ellenpontosan szimmetrikus szerkezetű a cselekmény. Négyen helyben szerelmesek, négyük számára az emlékeket megszépítő messzeség válik igaz-gyönyörű valósággá. Az előzőeket a közelgő elutazás rémíti, majd sarkallja tettre, az utóbbiak a messzi Indiából és Brazíliából térnek vissza a szigetországi révbe. A képletet követi le a koreográfia, s a rendezői instrukció. Rappert-Vencz Gábor (Sir Francis Topplebee, nyugalmazott indiai ezredes), akinek van szerencséje kikosaraztatni az ál-néni által, majd még nagyobb szerencséje, előtalálni a régmúltból a valaha volt legigazibb szerelmét – a vaudeville legösszetettebb, szinte drámai szerepét játssza. Ugyanez mondható el Bogár Barbara munkájáról, akinek lépésről-lépésre, apró jelenként kell felismernie a női maskarába öltözött férfiban a szíve vágyottját, párhuzamosan rezegtetve a kétség és a reménykedés húrjait. László Zita Donna Lucia d’Alvadorez, a Charley nénje. Övé a leghálásabb feladat: szerelmi beteljesüléseket és gazdagságot hoz a történet szerint, személyesen pedig olyan szerepet játszhat el fiatalon, amelyet szinte mindnyájan a szép korú Tolnay Klári alakjához kötünk. Ellenpontja, illetve Brasett, szolga párja Diószegi Attila (Stephen Spittigue, oxfordi ügyvéd): pökhendi, pénzsóvár, esetleg pedofil – egy mámorfürdős darabban nem egykönnyű boldogságot osztani neki is.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata beírt egy új lapot a Charley nénje Aldobolyi-korszakának diadalkódexébe.