Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Drága Édesapám! Vagy hogy nevezzelek most? "Öreg Besenyő"!


Te tudod a legjobban, hogy gyászbeszédet mondani az egyik leghálátlanabb és legnehezebb feladat számomra társulatigazgatóként. Bizonyára azért is, mert a sors úgy hozta, hogy nem egy számomra idegen város társulatát vezetem, hanem a szakmánkban ritkaságnak számító módon, a gyermekkorom városáét, amelynek tagjaihoz nem csupán szakmai, de erős emberi viszonyok, érzelmi szálak is fűznek.

Itt nőttem fel. Ezért aztán rendre olyan emberek koporsója mellett kell megállnom és könnyeimet visszafojtva emlékbeszédeket mondanom, dadognom, akik felejthetetlen gyermekkorom szereplői voltak, akiknek úgyszólván a térdén lovagoltam, és akikre óriásokként néztem fel kicsi gyermekként. Ez a nehéz feladat az ára annak, hogy a sors visszavezetett hozzátok, gyermekkorom helyszínére, ebbe a csodálatos színházba, amelyet rajongva szeretni éppen te tanítottál, édesapám.

Napok óta őrlődöm, hogy kiálljak-e a Te ravatalodhoz is, mint mindenkiéhez, aki távozik közülünk. Hogy egyáltalán képes vagyok-e rá, hogy megálljak itt, képes vagyok-e szóra nyitni a számat gyermekkorom legnagyobb óriásának ravatalánál? Be tudok-e majd állni igazgatótársaimmal együtt a díszőrségbe, és tudok-e nemcsak fiadként, de utolsó igazgatódként is búcsúzni tőled?

Amikor - nem is olyan régen -, soron kívül, társulatunk örökös tagjává avattalak, arról beszéltem, hogy egy társulatigazgató pályájának sokféle öröme között a legnagyobbak közé tartozik, ha a sors megadja azt a különös kegyelmet, hogy a művészeti tanács akaratából saját édesapját tüntetheti ki, emelheti a társulat örök tagjainak sorába. Sosem beszéltünk arról, hogy ez a soron kívüli gesztus valójában félelemből táplákozott. Mert nem akartam megkockáztatni, hogy a hatvanötödik évfordulón, amikor - évfordulós alkalmaink hagyományaihoz híven - újabb örökös tagokat avatunk majd, már csak post mortem hirdethessem ki a neved. Magamnak sem vallottam be, de megéreztem valamiképpen, hogy nem tanácsos a méltóbb alkalomig várnunk vele...

Utolsó heteidben, ami alatt minden éjszakát a kórházban töltöttem veled, emlékszel, egyszer rám néztél, és minden előzmény vagy utólagos kommentár nélkül azt kérdezted: „Miért van az, hogy az életben mindig mindennek meg kell fizetni az árát?”

Hosszan hallgattunk, és csak gondolatban tettem hozzá, hogy: „Neked”. 

Mert míg sokan körülötted könnyen kaptunk lehetőségeket, sőt, ajándékokat az élettől, a fenti rendező rád a nehéz küzdelmekkel járó szerepeket osztotta: te valóban semmit sem kaptál ingyen és mindig mindennek megfizetted az árát, ha kellett kamatostul...

De éppen ezért - látod, apa? - most nem tartozol senkinek sem. Most csak mi tartozunk mindannyian neked, akik itt állunk a ravatalodnál. Te pedig az Értől az óceánig eljutni képes emberek könnyed, csendes mosolyával nézhetsz végig rajtunk utoljára, érzelgősség nélkül, és talán kicsit sietősen készülődve, hogy el ne késs. Hogy időben ott légy, amikor odafent egy égi ügyelő, egy igazi „Angyalka”, vagy Öcsi bácsi talán, bemondja az első figyelmeztetést.

Most talán még futólag rám is pillantasz, és tudom, legbelül sajnálsz egy kicsit, amiért ilyen nehéz árat kell most fizetnem nekem is, és ama legnagyobb megtiszteltetés után, ami egy művészeti igazgatót érhet, most a legnehezebb megpróbáltatással is szembe kell néznem: emlékbeszédet mondani a koporsód fölött.

De hallgatsz, mindig hallgatsz. Mert szeretsz mindenkit, nem csupán engem, kollégáidat is, tanítványaidat is, barátaidat is mindig a mélyvízbe dobni. Úgyhogy legyintesz magadban, nagy fiú, megoldja - s már zörög is zsebedben a mentolos cukorka, ahogy kabátot húzol és elindulsz az égi színház felé, ahol szeretett tanárod, Tompa mester már javában „nyújtja a teret”...

Mi pedig itt maradunk, elmondani az elmondhatlant, felidézni, mert kötelesség felidézni, a kötelesség pedig - tőled tanultuk - mindenek fölött való, hogy ki voltál nekünk. A tőled tanult kötelességtudat kényszerített végül engem is, hogy kiálljak ma itt beszélni. Mert így kell, mert ez a hagyomány, amihez fel kell nőnünk mindannyiunknak egyszer, és mert Te aztán igazán megérdemled, mint színész, hogy megpróbáljam. Mert egy hűséges szatmári életpálya után kijár ez neked, és ha már különösebb előnyöd sosem származott, legalább hátrányod se származzék abból, hogy a fiad vagyok, és éppen nekem jutott a keserű kötelesség: elbúcsúztatni téged.

Hogy milyen édesapa voltál, arról most nem beszélek. Arról sem, hogy milyen férj és családfő voltál édesanyám mellett, mellettünk. Erről igazán nem tudnék sírás nélkül szólni, és nem is tartozik talán senki másra kívülünk. Mi tudjuk és megőrizzük magunkban itt és odaát, az irántad bennünk és benned irántunk táplált szeretet titkos csillagrendszerét.

És megőrzik, tudom, mindazok is, akiket rajtam kívül fiaiddá és lányaiddá fogadtál - mert elfértünk sokan abban a hatalmas szívben, ami ezen a napsütéses hétfő reggelen most megszűnt dobogni.

Hogy milyen színész, rendező, kolléga, és egyáltalán milyen színházi ember voltál, erről kellene most szót ejtenem. Arról, hogy miyen pótolhatatlan, csöndes példakép voltál és maradsz sokunknak: a színpad, a szakma, a pályatársak és a művészet iránti hihetetlen, szinte példátlan alázatodról, amivel ezernyi erkölcsprédikációt spóroltál meg nekem, mint igazgatódnak. Mert elég volt rád mutatni.

Fölösleges volt hajnalig sorolni írott és íratlan szabályokat, az alázat taníthatatlan fogalmát ecsetelni, elég volt rád figyelni ahhoz, hogy mindezt megértse az ember. Mert te még ahhoz a generációhoz tartoztál, amelynek tagjai, mint annyiszor mesélted, a kórházból is kiszöktek, ha kellett, egy előadásért. Mert az az ember voltál, akinek a néző és a színpad volt a legfontosabb, nem holmi szakmai babérok, díjak, üres vállveregetések. Igazából nem is tudtad jól fogadni a dicséretet, egyszerűen zavarba jöttél tőle, nem tudtál mit kezdeni vele...

Egész színházi pályád során egyre távolabb került tőled mindenféle önzés és egyre inkább sajátoddá vált az önfeláldozó alázat.

Nem voltál könnyű ember, sem könnyű kolléga talán, különösen pedig langyos-kellemes, könnyed csevegő, csacsogó társasági töltelékember nem. Tudhatni, a langyosakat kiköpi az Úristen is.

Szálka voltál, amely keresztbe áll a torkon, ha megpróbálják lenyelni, vagy vérző sebet ejt a kézen, amely megpróbálná legyalulni érdes felületét. Udvariaskodó bájcsevegések kíméletlen ünneprontója voltál, aki azonnal lecsap a hamisságra, az álságosságra. Olyan helyzetekben is, ahol mindenki kellemes hazugságokkal operált, nem szégyellted a durva, metsző igazságot kertelés nélkül kimondani, és a legfájóbb módon, ítélkezési hajlam nélkül hirdetni ítéletet azáltal, hogy a bensődből vezérlő értékrenddel őszintén szembesítettél bennünket, keresetlen szavakkal akár.

Hitelessé pedig az tett, hogy az értékrendedet, amelybe szervesen beépült minden írott és íratlan színházi szabály, többet gyakoroltad mint prédikáltad - és elsősorban önmagadra vonatkoztattad.

A nyers igazságért soha nem haragudtál meg te sem, de a legszebben cicomázott, puha (vagy puhány) hamisság is éktelen haragra gerjesztett. Mert hitted és tanítottad is sokunknak, hogy merő hazugság az, hogy a színháznak elválaszthatatlan velejárója volna az intrika, a fúrás, a cselszövés, a sanda szándék, vagy akár a rosszmájú pletyka.

Ezt unatkozó, dologtalan emberek olcsó és buta önszórakoztatásának tekintetted mind, akik értékes tálentumaikat pazarolják és tékozolják erre, értékteremtő munka helyett. Sosem szórakoztatott a más balsorsa, ezért, bár nehezen tudtál megbocsájtani és még nehezebben felejteni, bosszút mégsem álltál soha semmiért, inkább önmagadat emésztetted.

Sosem felejtem el, amikor, már súlyos betegen vettél részt egy rossz emlékű társulati gyűlésen, ahol egy kolléga - akinek tettét övezze teljes és föltétlen megbocsájtás - egy ügyesen kimódolt, rendkívül megnyerő, ámde rossz szándékú és alakoskodó, burkolt kirohanást intézett ellenem, s implicit módon sok más, számodra fontos, sőt, szent dolog ellen. Éktelen haragra gyúltál, mert megérezted a sanda szándékot az álságos cirádák mögött, s míg én csak mosolyogtam, téged fizikai rosszullét környékezett.

Azt is tudtam, hogy nem elsősorban miattam, hanem azért, mert mindig zsigerből megérezted és megvetetted a mindenféle hátsószándékokat, és szívből gyűlöltél minden romboló energiát magad körül. Gazdálkodó, földművelő emberek utódaként, hitted, hogy építeni, ültetni, gondozni, fejleszteni születtünk, jól vagy rosszul, de mindig törekedni arra, hogy hozzátegyünk valamit szűkebb és tágabb környezetünkhöz, végsősoron az egész világhoz.

Napokig beteg voltál az eset után, én pedig szinte hitetlenkedve néztem, hogy a mindennapi kis aljasságoknak ez az aprócska, a színház világában sajnos annyira megszokott, s valójában egészen jelentéktelen, mit sem számító, múló kis példája képes úgy felforgatni bensődet, hogy fizikai reakciókat, valóságos hányingert, rosszullétet okozzon neked. Egészen elképesztő volt ez az átlagember ízléséhez mérten hihetetlenül túlzónak tűnő reakció.

És akkor értettem meg, hogy ez is pusztán azért van, mert benned a szeretet a Pál apostol szeretete volt mindig. Az a fajta, amelyik nem tud örülni a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Kegyetlen szeretet és kérlelhetetlen.

Köszönjük neked ezt a kegyetlen, sokszor bántóan őszinte (de soha nem öncélúan bántó!), kérlelhetetlen szeretetet, amivel neveltél, tanítottál és segítettél is sokunkat, és az életpéldádat, amivel megmutattad nekünk, mit is jelent a valódi szakmai alázat! 

Nehéz pályádat megfutottad, mindennek megfizetted az árát. Mostmár pihenj - és nézz vissza ránk most elmenőben, ha siettedben is, azzal a szeretettel, amivel mi is búcsúzunk tőled, koporsód körül állva.

Sok sikert az égi deszkán, apa!
Utolsó figyelmeztetés!

Elhangzott Bessenyei István ravatalánál, az Északi Színház előcsarnokában, 2018. november 1-én.