Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Sardar Tagirovsky rendezésében október 4-én mutatja be a Harag György Társulat Szőcs Géza Raszputyin küldetése című drámáját. A rendezőt érdekes életútjáról, művészi pályafutásáról és a Raszputyin színpadra állításáról kérdeztük.

— Kérem, meséljen röviden eddigi munkásságáról!

— Nekem az egész életem egy nagy utazás. Oroszországban nevelkedtem, Kazanyban, tatár földön. Mind a két szülőm ottani. Éltem Kazanyban, Moszkvában és Kijevben. Szüleimet hívták dolgozni, így kerültem Kecskemétre, aztán Budapestre. Közben folyamatosan utaztam Oroszországba. Budapesten tanultam egy színiakadémián színészetet, aztán a budapesti bábszínházban bábszínészetet. Ott három éven keresztül megtanultam valamennyire bábozni, aztán Rómában és Budapesten felváltva tanultam egy másik fajta iskola szerint színészetet. Közben többnyire külföldön, filmekben és reklámokban forgattam, abból tudtam megélni, ugyanakkor elkezdtem kísérletezni a rendezéssel, általában amatőr, elhagyatott pincékben, mindenféle forrás nélkül. Ascher Tamás színházi rendezővel való találkozás erősített meg ezen az úton. Bizonyos értelemben egyik mesteremnek tartom őt. Több sikertelen magyarországi felvételi után jelentkeztem a marosvásárhelyi színművészeti egyetemre, ahol Bocsárdi László rendező osztályba kerültem alapképzésre, majd mesteri képzésre. Bocsárdi László a másik nagy mesterem, és egy fontos ember az életemben, aki hihetetlen mélységében érzi a színházat az élet prizmáján keresztül. Elkezdtem rendszeresen rendezni előbb Sepsiszentgyörgyön, majd Nagyváradon, Temesváron, Gyergyószentmiklóson, Magyarországon a Nemzeti Színházban, Debrecenben, Újvidéken, idén dolgozom Budapesten, ahol el akarok indítani egy nemzetközi művészeti bázist, ami egy újfajta iskola lesz, ahol nagyon sok mester fog tanítani embereket a világ minden tájáról. Szatmárnémeti után Celldömölkön, Debrecenben, Budapesten és Moszkvában fogok rendezni.

— Milyennek találja a Harag György Társulatot?

— A Harag György Társulat egy nagyon erős csapat, nagyon színes, azt érzem, hogy van a színészekben játékkedv és tettvágy. Nagyon erős tartásuk van, ami nagyon jó. Van egy erejük a színházhoz. Ez méltó Harag György emlékéhez. Szimpatikus a színház körül tevékenykedő stáb, nagyon segítőkészek az emberek. Rita, az ügyelő pedig szenvedélyesen szereti a színházat, ez erőt ad. Profi, de szélhámos. A legjobb értelemben. Csak egyet sajnálok igazán: többet dolgoznék a csapattal, sok színésszel szeretnék ismerkedni színházilag, akiknek „kis” szerepük van az előadásban, de erre nem mindig van lehetőség, mert jól kell beosztani az időt, hogy minden technikai elem is összeálljon az egész struktúrában.

— Mikor kérték fel a darab megrendezésére?

— Bessenyei Gedő István ajánlotta fel a lehetőséget a darab megrendezésére kb. egy évvel ezelőtt. Mondta, hogy olvassam el és gondolkozzak el rajta, vállalom-e vagy sem. Mondtam, hogy nem kell elolvasni, mert ismerem, ugyanis három éve, amikor Paulo Antonio Simioni rendezte meg a darabot Olaszországban, akkor engem kért fel mint bábrendezőt, én tanítottam meg a színészeket bábozni. Az olasz rendezésben Raszputyin egy báb volt, mindenki más élő színész. Ismertem a szöveget, és azért vállaltam el a megrendezését, mert nagyon izgalmasnak találom, nagyon jól érintkezik a mával, miközben vannak benne nagyon jól lerajzolt elemek. Szeretem Raszputyin alakját, illetve azt, hogy kötődöm valahogy az orosz világhoz ezáltal. Harmadik szempontból jelnek vettem, hogy ugyanannak a darabnak a megrendezésére kértek fel, amivel három éve találkoztam Rómában. Nekem ez a Raszputyin-féle jóslat.

— Raszputyinnak mi az üzenete a mai társadalom számára?

— Raszputyin a valóságban is, a darabban is meg akarja állítani a huszadik század tragédiáját, ami kezdődik az első világháborúval, majd sorra jön a többi katasztrófa, háború, Hirosima, a hidegháború és így tovább, és igazából ennek nincs vége. Mi most egyfajta nyugalomban élünk itt, Európában, de folyamatosan érezzük, hogy a világ valahogy pusztul is körülöttünk, nem csak amiatt, mert az utóbbi napokban egyre jobban ég fel az esőerdő, vagy ég fel az egész szibériai rész, ahol erdőtüzek pusztítanak emberi cselekedetek által, mint mondjuk az ipari mezőgazdaság, ami igazából a multiknak kedvez, hanem amiatt is, mert rengeteg minidiktatúra épül fel a világunkban, rengeteg országban, és záródnak be bizonyos határok. Közben van egyfajta nyitottság is, hogy emberek utazhatnak ide-oda. Ez a kettősség — a nyitottság és a zártság — igazából nagyon abszurd. Én azt érzékelem, hogy mi feléljük a tartalékainkat és előbb vagy utóbb ennek meglesz a böjtje. Természetesen drukkolok az embereknek és magunknak, magamnak, mindannyiunknak, hogy minél kevesebb fájdalommal tudjunk átállni egy következő világba, egy digitális rendbe, amelybe szeretnék költészetet csempészni. Az ember érzi maga körül — mint ahogy az első világháború előtt is azt érzékelte —, hogy itt most nem lesz semmi gond, itt most bontakozik ki az élet, az ember nyugalomban ül. Vagy a második világháború előtt. És egyszer csak beáll a tragédia, mert mi a saját hétköznapi szintünkön létezünk, a felszín alatt mozognak ezek az erők. Akár lesz egy harmadik világháború, vagy akár ha most zajlik a harmadik világháború — az alatt az ember nem tudja, hogy zajlik-e a háború vagy sem. Amikor zajlottak a háborúk, az emberek nem tudták, hogy ez az első, vagy a második világháború. Hol az egyik, hol a másik országban jött ki egy robbanás, egy konfliktus. Ezek a konfliktusok összeadódtak és később azt mondták, ez volt az első, ez a második világháború. Mi jelenleg nem tudhatjuk, hogy benne vagyunk egy harmadik világháborúban, vagy sem. Vagy, hogy lesz egy harmadik világháború. Nagyon úgy fest, hogy nem tudunk kikerülni egy világváltást, egy óriási konfliktushelyzetet…

— Raszputyin változást akart az egész világ számára, történtek ugyan változások, de nem úgy, ahogyan ő megálmodta. Valami meg kell hogy hozza a változást, erre várnak az emberek ma is.

— Igen. Igazából a dráma szerinti Raszputyin alakja (Raszputyin alakja nagyon tág értelmezésű) nagyon sok információt közöl, ezekből több szempontot is megismerhetünk. A szerző részéről kaptunk egy olyan szempontot, hogy Raszputyin egy jós figura, aki lát a jövőbe és meg akarja állítani a háborúkat, ezeket a nehézségeket, hogy ne haljon meg a világháborúk alatt százmillió ember. Raszputyin a dráma szerint nem képvisel mást, mint mindannyiunk vágyát. Az életben nagyon sok feljegyzés van arról, hogy ő orgiákat tartott, bűnöző életet is élt, miközben szent életet is. Ennek kibontására is van lehetőség a drámában, az előadásban. Raszputyin nagyon kettős figura, nem tudjuk a valóságot megfogni közel száz év távlatából. A dráma szerint nagyon erősen azt az aspektust kapjuk, miközben érezzük egy kicsit Raszputyinnak a negatív oldalát is. Bordélyházba járt, de kapcsolatban volt az arkangyallal is, a szentségekkel, és ezáltal képes látni a jövőt. Megpróbálja megállítani a cárnál, Vilmos császárnál, György királynál, Ferenc Józsefnél, és másoknál, hogy kitörjön az első világháború. Tulajdonképpen ez egy történelmi poézis, ahol látunk egy alakot, aki megpróbálja megállítani azt, amiről mi, nézők tudjuk, hogy már mind megtörtént. Mi tulajdonképpen annak drukkolunk az elejétől kezdve, hogy mi lett volna, ha nem így alakul. Mint egy filmben. Ha ismerünk egy jó filmet, amit szeretünk, és tudjuk, hogy az tragikusan ér véget, de úgy van felépítve a film, hogy elkezdünk drukkolni, hogy az másként érjen véget.

— Ez a film — akár tudatunkon kívül — pörög most a világban?

— Nekünk itt, Európában van egy kollektív filmünk, a mi történelmünk, és van rengeteg fájdalmunk a területveszteségek, az emberveszteségek, az erőforrás veszteségek miatt. Ezek a sebek nincsenek begyógyítva. Nem tudjuk, hogyan lehetne ezeket begyógyítani. Mi szeretnénk ezekből a távlatokból — mint ahogy Raszputyin szeretné megállítani a huszadik század nehézségeit — megállítani a huszonegyedik század történéseit. Ilyen értelemben semmiben nem változik az ember. Van egy vágyunk. Raszputyin mindannyiunk vágyához és lelkiismeretéhez tartozik. Az a vágyunk, hogy vajon tudunk-e feleslegesnek tűnő pusztulás nélkül felülemelkedni önmagunkon, és néha-néha megteremteni a béke lehetőségét? Képesek vagyunk-e meghallani a fájdalom hangjait, akár területileg vagy időben tőlünk távol? Képesek vagyunk-e emberként segíteni egymást? Képesek vagyunk-e mi, mint emberiség (tegyük fel az emberiség egy karakter, az ember kollektív karaktere az emberiség) egy nagy emberként (ez a nagy emberiség nevű ember közel nyolcmilliárd ember) megállítani a bennünket fojtogató természeti, kulturális, ideológiai, társadalmi konfliktusokat? Képes-e egy pillanatra csak egy nagy levegőt venni, és azt mondani, hogy nincs szükségünk pipogya vezetőkre! Nincs szükségünk azokra, akik folyamatosan a háborút szítják, hanem megpróbáljuk valahogy felosztani a még lehetséges boldogságunkat, lehetőségeinket, hogy az államok és a multik ne diktatórikus módon tudjanak fölöttünk élni, hanem az embereket segítő módon tudjanak létrehozni újabb és újabb formulákat arra, hogy az ember tudjon egy méltó életet élni, hogy ne legyen szétszakítva egy-egy ország két-három felé, hanem legyenek közös célok az emberek életében. Ezért mi, polgárok is felelősséggel tartozunk, hogy ez kialakuljon, de tartoznak az államok, az országok is. Most mindenhol lehet látni ezt a megosztottságot az egész világban. Mintha arra menne ki az egész játék, hogy amíg létezik az egymás gyűlölete, addig ebből lehet pénzt termelni, lehet üzletet csinálni, addig lehet félelemmel táplálni az embereket, addig lehet őket vezetni.



— Van esély arra, hogy megállítsuk, hogy a világ rossz irányba haladjon?

— Raszputyin alakja pont arról szól. Közben naiv a gondolat, mert nagy a történelemnek a sodrása, tudjuk, hogy nem lehet megállítani, de a vágy, hogy meg lehet állítani, azért él bennünk, mert naivak vagyunk mint egy gyerek. Az emberiség egy nagy pelenkás csecsemő jelenleg. Mindannyiunkban van egy naivság, ami túl kell jusson az intellektuson, hogy ne ellentétpárokban gondolkozzunk folyamatosan. Mint ahogy Hamvas Béla mondja: a mai embernek a legnagyobb nehézsége, hogy ellentétpárokban gondolkozik, számára minden fekete vagy fehér. A mai ember számára fontos lenne, hogy tudjon szemlélődni a világban, tudjon árnyaltan kifejezni, tudjon úgy leülni vitatkozni a másikkal, hogy emberként tekintsen arra és ne vehemensen oldalakat lásson. Leül, megpróbál beszélgetni, megpróbálja elmondani az érveit a másiknak, meghallgatják egymást, és megpróbálják nem széttépni egymást. A világ nem mindig efelé tart…

— A tudást és az érzelmet akarják elvenni az emberektől, mert akkor könnyebben irányíthatók. Ez is veszély.

— Igen. Nem tudom, hogy ez mennyire tudatos, nem akarok ördögöt festeni a falra. Azt látom, hogy ugyanúgy tartozunk azért, hogy ha már látunk valamit, változtassunk magunk körül. Én ugyanúgy tartozom azért, hogy ne akarjam ráerőltetni a magam nézeteit a környezetemre, hanem mutassak egy példát az én életemmel. Az én egyéni felelősségem ez. Hiába vannak fölöttünk ilyen-olyan vezetők, képesek vagyunk egymásra úgy hatni, hogy kinyissuk magunkat és ha szükség van rá, tudjunk felülemelkedni a félelmeinken. Én nem nagyon akarok már hinni abban, hogy vannak nagyon rossz emberek, akik tönkre akarják tenni a világot, akik leülnek egy asztal köré és megtervezik, hogy majd hogyan leszünk irányítva. Szerintem ez automatikusan épül, nem csak az elmúlt száz évben épült, hanem az elmúlt több száz, több ezer évben is, úgy ahogy van az ember sajátja, és mindig lesznek olyanok, akik hatalmat akarnak. Mindenki akar valamilyen szinten hatalmat, csak van, aki egy idő után rájön arra, hogy a hatalmát nem viheti a sírba mint egy fáraó, hanem átadhatja a világ számára. Az igazi hatalom talán az, hogy az ember feladhatja azt, s így átadhatja a világ számára. Én nagyon drukkolok azoknak az embereknek, akik anyagi szinten jóval fölöttünk vannak. Fontos, hogy felül tudjanak kerekedni a saját hatalmukon, és tudják segíteni a világot, mert nem a családi örökség a lényeg, hanem a közös emberi örökségünk. Egy nagy család az emberiség. És lelkiismereti nyom nélkül nem pusztul ki egy faj sem a világon, egy ember sem. Ez a mi költői segélykiáltásunk a végtelenbe. Képesen vagyunk meghallani ezeket a hangokat a múltból a képzeletünk segítségével? Képesek vagyunk eljátszani ezzel a gondolattal?

— Jó cél az, hogy valaki példát mutat a saját életével, sajnos nagyon sokan mennek a tömeggel a divat után. Ez a magatartási forma hova vezet?

— Mindig ez volt, mindig ez lesz. Az ember tragédiáját rendeztem nemrég Szentendrén 8 órában. Ebben a műben konkrétan arról van szó, hogy színről színre nincs jó világ. Mindegyik belepusztul, nincs tökéletes világ. Nem tudom, hogy az a feladat, hogy jó világ legyen. Valószínűleg egy idea az, hogy jó világot tudjunk teremteni, de valószínűleg szükségünk van erre az ideára, hogy túléljük önmagunkat.

— Raszputyin is azt akarta, amit nagyon sok ember akar ma is.

— Igen. A huszadik század elejének a távlatából, jósszerűségéből számunkra már megtörténtek az események, amelyekről Raszputyin beszélt, ezért a mi szemszögünkből, ha úgy vesszük, nyomozunk a múltban, Raszputyin viszont a jövőbe lát, vagyis érintkezik velünk, a nyomozókkal, mi, nyomozók pedig látjuk a jóst, aki megjósol minket.

— Milyen lesz a szatmári előadás?

— Én azt érzem, hogy egy izgalmas előadás készül, nagyon sokféle stíluselem tud benne keveredni, erős lesz a képisége, az erős képiség mellett lesz benne egy erős, lüktető ritmus és zeneiség, emellett lesznek benne nagyon érzékeny megszólalások, amik nagyon finomak, szinte filmszerűek. A filmtől eljutunk a nagy festményig, a monumentális festményig, amit összeköt sok történelmi alak és a zene. A film intimitásától eljuthatunk a monumentális festménynek a zenében tobzódó viharáig. Egy nagyon érdekes világ teremtődik meg, amiben tulajdonképpen nem direkt módon — mert száz év távlatából szólal meg a politika, vagyis nem aktuálpolitizálunk —, hanem univerzálisan fogunk politizálni az elmúlt száz év kapcsán, akár érintve Olaszországot, Németországot, Oroszországot, Angliát, Franciaországot, Németországot, vagy akár Magyarországot. Nagyon erősen szókimondó, de költői előadás lehet ez. Azért érdemes ezt megemlíteni, mert a színházi határokat felülírhatjuk azáltal, hogy fórumot alakítunk ki a színházban, de ne direkt tegyük ezt, hanem a darab szövege alapján. Egyszerre lesz látvány, művészet, film, modern színház és politika. Egy felhívás lesz egy történelmi keringőre három felvonásban. Sokunk számára új formával kísérletezünk, hogy lehetőségünk legyen a történelmi sebek begyógyítására. Nem fogunk receptet adni, hanem létrehozzuk az érzeteket, az általunk elképzelt 20. század elejei világi hangulatokat, hogy találkozzunk azokkal az alakokkal, akik között éltek, a dédszüleinkkel és az ükszüleinkkel. Ezzel a gondolattal akkor is adósok vagyunk, ha nincs értelme. Mert pont ez az értelme.