Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Milyen szerepeken át vezetett az út idáig? – erről is beszélgettünk a színésszel.

Raszputyin szerepe óriási, hiszen az elejétől a végéig a színpadon vagy.
  – Négy óra. Ez egy nagy erőpróba, de olyan szépen kerekedik ki a történet, hogy nem érzem azt, hogy hosszú. Ott vagyok, és létezem abban a közegben.

Hogyan került kapcsolatba a társulat ezzel a darabbal?
  – Egyszer csak megjelent nálunk Sardar Tagirovsky, a rendező. Tartott egy workshopot a tavalyi évad végén a társulatnak, hogy megismerjen minket. Tudtuk, hogy a Raszputyin lesz az első nagyszínpadi produkció, ami vár ránk a következő évad elején, 2019 őszén.  Mikor visszajöttünk a nyári szünet után, még nem volt szereposztás. Eredetileg úgy volt, hogy nem is játszom benne, ehhez képest Sardar kezembe nyomta Raszputyin szerepét. Elkezdtünk próbálni, s az csodálatos volt. Úgy hozott létre bennünk egy katedrálist, hogy nem az alapjánál kezdte. Feltette a keresztet a tetejére, s aztán két oldalról közelítve jutottunk el a mű magváig. Nagyon érdekes a munkamódszere – szkeccs-szerűen dolgoztunk. Nézzük ezt a jelenetet a közepéből kiragadva - mondta, találjuk meg a figurákat… Nagyon sokat dolgoztunk érzésekkel. Kire hogyan hat a szöveg? Inkább így közelítettünk, mintsem intellektuálisan, erre csak később került sor. Számomra a legalapvetőbb ebben a munkában a folyamatos szeretet volt, ami Sardaron keresztül beköltözött a színházba. Volt időnk egymásra, figyeltünk egymásra. Minden kolléga a maximális lelki és testi koncentrációval, odaadással végezte a dolgát, s fontosnak érezte magát még a legkisebb szerepben is. Volt ebben valami sorsszerű – kölcsönösen építkeztünk egymásból: Sardar és a társulat.

Az előadás több síkon zajlik. Sok mindenre kell koncentrálnia a nézőnek is. Ott vannak például a vetített feliratok - mint a lábjegyzetek a tudományos könyvekben. Ki volt pontosan Raszputyin vagy mit kell tudni a vodkáról? Ezen a ponton aztán pincérek vodkát szolgálnak fel a közönségnek...
  – Meg uborkát a vodkához, de visznek kávét és pezsgőt is. Mindjárt az előadás elején rózsákat osztok szét a hölgynézők között, miközben Csongrádi Kata a Millió, millió rózsaszálat énekli. Mindezek – reményeink szerint - a vendégek komfortérzetét növelik. Folyamatosan figyelmeztet a rendező: „Gyerekek, ez játék, lazítsunk, mert azért mi mégis csak színészek vagyunk, ti pedig a nézők, és mi együtt játszunk egy történetet...” Hogy közben azért súlyos dolgokról beszélünk, ami megérinti a lelkünket? Az egy másik kérdés. Az a fontos, hogy ez a két szövet találkozik.

Fotó: theater.hu – Ilovszky Béla

Raszputyin békepárti volt, de az már fikció, ahogy Szőcs Géza végigvitte őt az I. világháború előtti Európán, hogy meggyőzze az uralkodókat: ne kezdjék el a háborút. Így aztán az összes fontos akkori vezető politikus feltűnik ebben a játékban – II. Miklós, minden oroszok cárja, II.Vilmos német császár, V. György angol király, Ferenc József Ausztria császára, Magyarország királya. De hogy mi lesz a magyarokkal, az nem különösebben hangsúlyos itt, hiszen mindent orosz szemszögből látunk.
  – Raszputyinként a saját magyar érzéseimet természetesen kordában kellett tartanom. Számomra ez a darab arról szól, hogy nagyon sok minden az életünk során sorsszerű, másrészt döntéseken múlik. Egy nagyon aprónak látszó döntés teljesen más irányba viheti az életedet. S ha a döntést uralkodók hozzák, akkor egész népek, sőt a világ sorsát döntik el. Ha ők puhányak, felelőtlenek, alkalmatlanok… Hogyan lehet azt helyrehozni? A darab során sajnos az derül ki, hogy nem lehet.

A történelemből tudjuk az eredményt. Szőcs Géza is ennek a tudásnak a birtokában beszélteti Raszputyint, előlegezteti meg vele a jövőt.
  – Tudjuk, hogy felőrölte az egész világot az első, aztán a második világháború, és egyszerűen nem volt, aki megálljt parancsoljon idejében. Az előadás is olyan, mint egy örvény: megindul egy szikrából, aztán tűzvész lesz belőle. Borzasztó a tehetetlenség. Ez a mai korra is érvényes. Látod, hogy rossz irányba mennek a dolgok, szólsz, hogy: „hello, ez így nem lesz jó!! – és néznek rád, mint Raszputyinra.

A te Raszputyinod nem démoni, pedig tudjuk, hogy a személye minimum megosztó volt. Elfogadta őt a cári család, miközben rengeteg ellensége volt, többször meg akarták ölni.
  – Nagy öröm számomra, hogy a nőfaló, a sátáni Raszputyint nem kellett megjelenítenem. Természetesen létezett ez az oldala is, de a szöveg sem kínálja, és számomra sokkal lényegesebb volt a felsőbb hatalmakkal való találkozása, párbeszéde és az a viaskodás, amely egy lehetetlen küldetés során végig kíséri. Valóban nagyon nehéz volt őt eltenni láb alól. A harmadik felvonás kizárólag arról szól, hogy hogyan hal meg. Kapott erős ciánadagot, az nem volt elég, lelőtték, az sem, végül a Névába fulladt bele. A halála pont olyan misztikus, mint az egész élete.

Ez az előadás egy pazar kiállítású, nagyszabású munka. Hogyan fogadták Szatmárnémetiben a nézők?
  – Attól tartottunk, hogy túl hosszúnak találják. De nem!  A Raszputyin minden réteget meg tudott érinteni a borbélytól a tanáron át a vájt fülű színházi emberekig. Én pedig soha nem voltam még ilyen kivételes szerepben. Sőt voltak hullámvölgyeim, fel is mondtam 6-8 évvel ezelőtt, két évig nem voltam a társulat tagja. Miután visszatértem, egy darabig nem éreztem igazán fontosnak magam. 50 körül pedig az ember már elkezdi nézni, hogy hol tart. Ezért is készítettem el egy egyéni előadást, a Klamm háborújá-t Ovidiu Caita rendező segítségével. A paranoiás tanár szövege felbosszantott. Az volt nekem a kihívás, hogy ő egyáltalán nem olyan, mint én, nagyon távol állt tőlem. Aztán elkezdtem foglalkozni vele és egyszer csak megszeretni, még ha sötét figura, akkor is. Előadtam iskolákban is, és az előadások után mindig leültem a diákokkal beszélgetni. A Klamm egy fontos állomás volt… Aztán Lendvai Zoltán megrendezte a Semmit se bánok című Székely Csaba-darabot. Szintén egy megrázó találkozás volt, én alakítottam a nyugdíjas szekust, aki egy percre sem jön ki a színpadról. Az előadás jól sikerült, eljutottunk vele nagy fesztiválokra is. E két szerep volt az előszobája a Raszputyinnak teherbírás és egy csomó egyéb szempont miatt. Persze, elfáradok, de olyan jólesően, amiért érdemes színésznek lenni.

Van szerepálmod?
  – Már nincs. Én 1990-ben fejeztem be a főiskolát, leszerződtem Szatmárra 30 éve, és azóta itt vagyok. Próbálkoztam erre-arra, de hűséges típus vagyok – most már. Amiket nagyon szerettem – a teljesség igénye nélkül: a Lear királyban én voltam a Bolond, még nagyon fiatalon. Ács Alajos volt Lear, róla van elnevezve a színházi stúdiónk, ő alapító tag és igazgató is volt a színházunkban. A Rómeó és Júliában játszottam Mercutiot.  Bérczes László rendezővel nagyon szép találkozásunk volt A gondnokban, abban Aston szerepe volt az enyém, a pályámon egy fontos állomás. A harminc év alatt közel száz szerepet játszottam, biztos vagyok benne, hogy mindegyik valamilyen módon nyomott hagyott bennem.

Fotó: theater.hu – Ilovszky Béla

Szőcs Géza: Raszputyin – rendező: Sardar Tagirovsky

A Raszputyinnal nagyon magasra tetted a lécet. Nagyobb az elvárás mindenfelől - már Hamletnek kell lenned, nem érheted be a sírásó szerepével. Innentől te miben gondolkodsz?
  – Nekem ez egy nagy lecke volt, hogy lehet a színészi pályát örömmel és őszintén csinálni. Hogy meg lehet újulni, le lehet vetkőzni a modorosságokat... Összejött ez a Raszputyin a magam módján, ami nem jelenti azt, hogy számomra ez a csúcs, hogy ennél jobbat én már nem tudok. De egy fontos állomás a saját szakmai tudásomban, meg emberileg is. Ezen a mezsgyén szeretnék erős hittel menni tovább.