Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Kövesdy rendezése "prózai operát" idéz; míg a Mozart-művek hangfelvételrol szólalnak meg, a jelenetek felvezetése, a monológok megszólaltatása nemcsak formátumában, de stílusában is operára utal. Ezt a stiláris ötletet a rendezo ügyesen erosíti fel a játék különbözo részeiben, foként ott, ahol bátrabban hagyatkozhat a színészeire, s neki egy-egy megoldással, ötlettel inkább megtámogatni vagy éppen ellenpontozni kell a szöveget. Így lesznek például eroteljesek a színen meg nem jeleno Leopold Mozart alakját megidézo jelenetek, így kap súlyt - nagyrészt Czintos Józsefnek köszönhetoen - Schikaneder meg nem írt alakja.(?)

Mert Ács Alajos Salierije és Sebestyén Aba Mozartja önmagában véve tényleg kiváló. Ács a szerep valamennyi lehetséges árnyalatát eljátssza: a pozicióját méltósággal viselo udvari zenészt, az 9nmagára kényszerített komoly-komor életviteltol szenvedo muvészt, a valódi tehetséggel szembeni kétségbeesést metafizikai küzdelemmé transzponáló embert, a "cél szentesíti az eszközt" alapon munkálkodó intrikust és a vetélytársa nyomorától és saját bune súlyától összetört emberi lényt. A gondosan felépített szerepív mellett Ácsnak különös szuggesztív ereje van a színen, megérteti és elfogadtatja: Salieri nem középszeru, a maga módján o is zseni, még ha a "középszer zsenije" is.

Mozart szerepe sokkal egysíkúbb, de ezt az egy síkot Sebestyén Aba úgy ragadja meg, ahogyan azt én még nem láttam: végletesen infantilis, ösztönösen nonkomformista, szédült zsenit formál úgy, hogy ritka vakmeroséggel használ már-már kulisszahasogatásig merészkedo színészi eszközöket ( váratlan, szinte animális kurjantásokat, sikongatásokat hallat, csaknem koordinálatlanul mozog), hihetové téve Salieri elméletét, mely a vetélytársban Isten médiumát látja.