Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Az 1953-ban Nagybányán indult, majd Szatmárnémetiben állandó színtársulatot létrehozó együttes alapító tagja.
1988. augusztus 5-én hunyt el. Szatmárnémetiben a vasútállomás melletti református temetőben alussza örök álmát

Élettörténete

Nagyváradon született 1930. december 23-án. A szülei vallása után Izabellát is a református egyház szertartása szerint kereszteltették meg, 1944-ben, tizennégy éves korában pedig konfirmált

Édesapja Nagy Elemér raktáros volt a nagyváradi olajgyárban, édesanyja pedig háztartásbeli. Nagy Iza lánya, Judit, így emlékezik a nagymamára: „Nagymamám két évi özvegység után férjhez ment. Amikor én megszülettem elvált, hogy Nagyváradról Szatmárnémetibe jöjjön segíteni Anyunak, és engem felneveljen.” Manapság egyre ritkább példája az ilyen nagymamai áldozat a művészet és a család szolgálatában. Nem csoda, hogy a Bukarestben élő Jutka ma is nagy ragaszkodással és szeretettel őrzi a nagymama emlékét.

Nagy Iza nem olyan környezetbe született bele, ahonnan feltétlenül színésszé kell váljon a gyermek, mondhatnák sokan. A féligazság nem igazság ebben az esetben sem. Szülei beíratták Antalffy Margit baltett iskolájába. Kicsi kora óta táncolt. Sorsának színpad felé irányultságát a benne lobogó nem mindennapi tehetség szabta meg. Már kisgyermekként engedett a tehetség parancsának, 4-5 éves korában verset mondott, énekelt, táncolt.

A II. világháború után, alig tizenöt évesen, a Magyar Népi Szövetség várad-velencei székházában, mint szubrett szinte állandóan fellépett és lett kedvelt szereplője az ott folyó élénk kulturális életnek. Főleg operettekben aratott nagy sikert. A fiatal szubrettek esetében teljesen szokatlan - viszont Nagy Iza esetében teljesen természetes - hogy nem a férfiakat felgyújtó nőiességével, hanem szellemes játékával, páratlan tánctudásával, egyedi tehetségével nyűgözte le a váradi közönséget. Nem egyetlen meghatározható színházi élmény, nem kívülről jövő megihletés adta a színházi pályára való elinduláshoz szükséges lökést, belső erőforrások robbanásai dobták a színészi pályára. A Nagy Iza pályája töretlenül ívelt egyre magasabbra. Tizennyolc éves sem volt, az érettségiig sem jutott még el, amikor a nagyváradi Városi Színház szólótáncosa lett. Kikkel játszott együtt Nagyváradon? A névsor lenyűgöző: Dukász Anna, Tóth Kovács Ilona, Halász Géza, Mányai Lajos, Bencze Ferenc, Cseke Sándor, Gábor József, Gulácsy Albert, Szabó Ernő látta, figyelte, követte és segítette Nagy Iza szakmai fejlődését.

Az 1949 -ben végzett tehetségkutató mozgalom alkalmával újból felfedezték és felvették a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. „Nagyon fiatalon kerültem a főiskolára, és nem tudtam beilleszkedni. Nem az én világom volt az internátus, miegyéb – csak a színpad! Amikor végeztünk Kőmíves Nagy Lajos azt mondta, hogy, fiam két olyan szereppel vizsgázol, amely végigkísér majd az életeden, és ebből a kettőből fogod majd a pályád folyamán a magad harminc-negyven szerepét megcsinálni. A Vihar Kabanovája volt és Puck a Szentivánéji álomból. Ez a két szerep és tanács valóban rengeteget segített, mert már a főiskolán megtanultam elfelejteni, amikor színpadra léptem, hogy húsz éves vagyok.”

Az életben viszont nem felejtette el: 1950-ben férjhez ment évfolyamtársához, Pertuca Miklós Istvánhoz. A házasságból egy leánygyermek született 1956. szeptember 7-én, Petruca Judit. Jelenleg Georgescuné néven Bukarestben él a Román Televíziónál dolgozik, mint vágó-rendező.

A férj

Nagy Iza férje Petruca Miklós István Tordán született 1932. április 3-án. Édesapja Petruca csak félig román, édesanyja pedig magyar. Amikor a magyar nyelvű színművészeti főiskolát elvégezte (1953-ban) és a nagybányai színházhoz szerződött, megváltoztatta a nevét. Harag György volt az, aki a nagybányai alakuláskor kijelentette: ez egy magyar társulat, lehetőleg minden színész vegyen fel magyar nevet. Így lett a Tirnovánból Tarnói, Niedermannból Nádai, Friedmanból Köllő, Petrucaból pedig P. Miklós István.

Vezetéknévként az édesanyja Miklós, nevét vette fel, az édesapja nevéből megtartotta a P betűt. Petruca Miklós István még a főiskolán feleségül vette Nagy Izát. 1966- ban elváltak, ekkor elhagyta a szatmárnémeti Állami Magyar Színházat. Nagybányára, majd Tordára és vissza Nagybányára szerződött román nyelven működő társulatokhoz. 1984. szeptember 28-án halt meg Nagybányán.

A híres nagyváradi Szilágyi Erzsébet református gimnáziumba járt iskolába. Jó tanuló volt, bár nem ült délutánokon át a leckék mellett. Márta húga visszaemlékezéséből tudjuk, hogy már az iskolában megtanulta a napi leckét, odahaza iskolai tanulással nem foglalkozott. Ennek ellenére mindig a legjobb tanulók között volt.

Már a gyermek Nagy Iza számára a színpad volt az élet. Műkedvelőként kezdte a Magyar Népi Szövetségnél és önerőből fejlődött fel a nagyváradi színházi tagságig. Ez az 1947-1949 közötti korszak volt az Ő első főiskolája. Kemény idők voltak: délelőtt iskola, este színház. A nagyszerű nagyváradi színházi évek alatt a mesterség gyakorlati tudnivalóit elsajátította, hiszen színpadi kollegái csupa kiválóságok, csupa nagy színészek voltak. Legyen itt elég példaképpen Szabó Ernőnek, Bencze Ferencnek, Gulácsy Albertnek, Gábor Józsefnek, Halász Gézának, Mányai Lajosnak, Dukász Annának a nevét megemlíteni.

A Kolozsváron működő Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanárai 1949-ben országos tehetségkutatás alkalmával gyűjtötték össze az általuk legtehetségesebbnek vélt fiatalokat, akik közül ötvenen kezdték el az első évet, azonban csak tizennyolcan szereztek oklevelet. Köztük volt Nagy Izabella is.

Nagy Iza a gimnáziumi tanulmányait megszakítva került fel a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. A főiskola mellett esti líceumban folytatta, illetve fejezte be középiskolai tanulmányait. Most éppen megfordítva történt, mint Nagyváradon: délelőtt előadások és színészet, délután szintén előadásokat hallgatott és felelt, rögtönzés és dolgozatokat írt fizikából, algebrából, vegytanból, és tanult-tanult.

A korabeli körülményekre így emlékezik: „Negyvened magammal emeletes faágyakon, szalmazsákon aludtunk, nem egyszer lopott fa tüzénél melegedtünk. Fehérneműnk egy váltás volt. Arra azonban büszke vagyok, hogy abszolút a magam erejéből végeztem el a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet. Anyám özvegyen egyedül maradt a húgommal. Nem tudott segíteni.” Segített ő magán: Jól tanult, ezért szép ösztöndíjat kapott, a statisztálással is jött valami, és ha kellett éjszaka díszletet festett.

Kolozsvárott a Színművészeti Intézetben szintén nagy művészek tanították meg a mesterség fogásaira, a hivatás felelősségével járó erkölcsi magatartás elsajátítására. Ebben a sorban elsőként Kőműves-Nagy Lajos, Senkálszky Endre, Tessitori Nóra, Tompa Miklós, neve kell itt szerepeljen.

Az utolsó, a negyedik év, volt a legszebb. Az Ő kedvéért vették elő Osztrovszkij: Viharát, melyben egy öregasszonyt Kabanovát játszotta. A másik nagy főiskolai élménye a Szentivánéji álomban Puk szerepének a nagysikerű eljátszása volt.

„Engem sose érdekelt, hogy szép legyek színpadon”

Akárcsak diákkorában, színész korában sem látta senki sem a szövegkönyv fölé hajolva biflázni. Ugyancsak a húgától – Nádainé Nagy Mártától – tudjuk, aki Nagybányán és Szatmárnémetiben tizenegy évet élt együtt Izáékkal, 1957-től 1968-ig, hogy „soha nem látta Izát szöveget tanulni.” Bár nagyon drukkos, izgulós természetű, az ő színházi munkája nem nyomta rá bélyegét a családi életre. Elsősorban azért, mert a családi élet a legkevesebb. A napjának nagy része a színházban zajlik: mint színész, mint szakszervezeti titkár. Otthon azonban szó sem esik színházról.

Nagy Iza játszott drámában, vígjátékban, operettekben, bohózatban. A romániai magyar színjátszás egyik legnagyobb tehetsége, egyik legnagyobb színésznője volt; egyéniség, egyedi és utánozhatatlan személyiség. Az utóbbit igazolja az a vallomása, melyhez hasonlót színésztől hallani, olvasni nem igen lehetett.

„…Engem sose érdekelt, hogy szép legyek színpadon. A feladat érdekelt, és a csúnya feladat mindig érdekesebb. Maszkot sohasem csinálok, szinte semmi egyebet nem teszek fel, mint egy szemüveget vagy egy kendőt vagy egy másik parókát, de vonalas rajzzal sohasem módosítom az arcomat, a figurát belülről kell megrajzolni.” mondja Nagy Iza. Hogy csinálta, hogy nem egy biztos: egyik kedvence lett a szatmárnémeti színházi közönségnek.

Egy alkalommal, a tőle jól ismert humorba kevert keserűséggel így vallott önmagáról: „Rólam örökké jót írtak, soha rendkívülit. El kellet volna ezt-azt rontani.. „

Csak tragikus színész van!

Nagy Izát, bár ellentétesebbnél ellentétesebb szerepekben láthatta a közönség, mégis sokan vígjátéki színésznek tartották. „Vígjátéki színész nincs, csak tragikus színész van, olyan, aki önmagába hordja a tragikumot, aki játssza és túljátssza a meg nem értettet. Egy színész nem nyúlhat úgy szerephez, hogy ez vígjátéki alak. Az embert kell keresni és azt életre kelteni.” mondja Krilik Sándornak a Szatmári Hírlapban 1973-ban.

A színpad mindenütt színpad

A taps nem elég, mondta Nagy Iza, éberen figyelte mindég, hogy a teljesítménye legjobb legyen, akár Szatmárnémetiben, akár Kolozsvárott, akár falun van a színpad. Ezzel kapcsolatban egy történetet mesél el: „Kiszálláson voltunk. Én, mint rendesen vettem a tükröt, kiraktam a festékeket, és elkezdtem festeni magam. Egy fiatal kolleganő megdöbbenve szól rám: Megőrültél? Ide, így kifesteni magad?” Nagy Iza ezt a felfogást nem tudta elfogadni. A játékot csak komolyan szabad játszani, akár melyik színpadon zajlik az.

Munkamódszer

Nagy Iza az a színésznő, akit a rendezők hagytak dolgozni. A figurát alkatilag, kívülről közelíti meg, elsősorban mozgásban. Ha mozgásban sikerül elkapnia „akkor úgy is tudok beszélni, cselekedni, ahogy azt a figurának tennie kell.” Azt vallja, hogy a hagyományos színház híve, mert a jó kosztüm már fél siker, díszlet nélkül nincs illúziókeltés, illúzió nélkül pedig mi a színház?

Rendezők

Minden rendezőnek meg van a maga biztonsági szereposztása. A bizalom hiánya fájdalmas, és a munka minőségének rovására megy. „Kovács Ádámmal jól tudtam dolgozni mindig, mert éreztem, hogy bízik bennem, mégis azt mondom, nekem a vendégrendezőkkel van szerencsém.” Igaza lehetett, mert éppen e nyilatkozat évében Nicoleta Toia Nagy Izát választotta a Szarkafészek egyik főszerepére, de Horváth Béla, Farkas István, Szabó József vendégrendezők is szívesen és jól dolgozott Nagy Izával. „Jól dolgozom Kovács Ferivel is.” mondja egy másik alkalommal.

Színikritikáról

„Bántó a szokványos, semmitmondó színibírálat. Egyes esetekben nagyon felelőtlenül bánnak a színész munkájával. Bánt, hogy mennyire nem értékelik, mennyire nem ismerik a kritikusok a színészi munkát, a színészt, a darabot. A kritika segíti a színházat, és segíti a színházkedvelővé válni a közönséget.”

Lehet, hogy ezért örült annak, amikor leánya, Judit a színikritikusi pálya felé tájékozódott. Erre Judit így emlékezik: „1979-ben felvételiztem a Bukaresti Színművészeti Egyetem Színház- és filmkritikai szakára. Akkor jártam először Bukarestben. Apu hozott el, megmutatta hol az egyetem és hol lakom. A vizsgák után azonnal hazamentem Szatmárra és két hét múlva kaptuk meg a választ, hogy bekerültem. Első perctől fogva bejártam a TV-be és ismerkedtem, tanultam, lassan megtanultam mi a vágórendező munkálja. Akkor Bodor Pál volt a magyaradás főszerkesztője és ragaszkodott ahhoz, hogy kiképezzen mert nem volt egy magyar nyelvű vágórendező sem.”

Csalódások

Pályája során játszott minden műfajban, és hiteles volt minden műfajba legyen az dráma, operett, bohózat vagy színmű. A szerepekkel kapcsolatban így nyilatkozott: „Három mondat is éppolyan fontos, mint egy egész nagy szerep. Nem mondom, hogy nem értek csalódások. Nem mindig kaptam meg a megfelelő szerepet, de egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy elmenjek innen. Egy színész számára nem is lehet szebb lehetőség, mint, hogy egyik este halálra kacagtatja a közönséget a Rút kiskacsában, mási este pedig valóra válhat egy olyan szerepálma, mint Aneta Duduleanu a Szarkafészekben.” vagy Sigmond István: Gyertyafénynél című egyfelvonásosának Öregasszonya, amiben hátborzongató drámai hős tudott lenni. Az 1970-es évek elejéig ilyen és hasonló lehetőségek még megadattak számára.

Elbukottan

Petruca Miklós Istvánnal, a férjjel, a színészkollegával együtt mentek Nagybányára színtársulatot alapítani, illetve Szatmárnémetibe az országos hírű nagy együttessel felnőni. A magánélet iránya ellenkező irányt vett. Tizenhat év után, 1966-ban, elváltak. A válás (1966) nem viselte meg különösebben, bár az akkor érvényes törvények szerint a tizedik életévét alig betöltő kislányukat, Jutkát is beidézték, hogy a válóperes tárgyaláson jelentse ki, melyik szülőt választja? Egy darabig még ugyanannál az intézménynél dolgoztak a volt házastársak a legnagyobb egyetértésben, barátságban. Amint azt fennebb láthattuk P. Miklós István tizenhárom évvel a válás után is kapcsolatot tartott családjával, elkísérte lányát a bukaresti felvételi vizsgára.

Iza társhoz ragaszkodó, a huzamos egyedüllétet nehezen viselő, harminchat éves hölgy a rászakadó magányban elbukott. Gyors és drámai fordulat. Egyre gyakrabban keresett vigaszt a pohárba, és napi két doboz BT cigarettába. Szilágyi Domokos írja fájdalmas gúnnyal: „az alkohol, felkohol” Mintha ugyanezt mondaná Nagy Iza is.

A szatmári Állami Magyar Színház erejét az adta, hogy együttes volt a szó legnemesebb értelmében. Együtt volt az a fiatal csapat jóban, rosszban. Közel harminc év után 1981-ben A Hét Évkönyvében Halász Annának Mi lett az együttessel? Kérdésére Nagy Iza így válaszol: „A dolog nem úgy megy, ahogy kellene. Felhígult a társulat, sok fiatalt kaptunk, akit lehet használni, de olyat is, akit nem. A régiek pedig behúzódtak a négy fal közé, mindenki éli a maga kis privát életét, és elégedetlenségét. Van, aki szakmailag megbízhatatlan lett, elfelejt bejönni a próbákra, előadásra, megsértődik, ha kis szerepet kap, a sértettsége olyan, hogy meg sem lehet értetni vele, maga ellen dolgozik. Van, aki kertet vett magának és a dolga után néz. Egyes nőknek nehéz lemondani arról, hogy szép legyen… Nagy probléma, hogy nem látunk tiszta jövőt. Fokozatosan elveszítjük a közönséget is…”

Ha beteg lett volna akkor az Északi Színház magyar tagozata, nevezhetjük Nagy Iza vallomását kórképnek is, olyan képnek, amely egy korábbi 15-25 év előttihez hasonlítja a pillanatnyi helyzetet. A „Mi lett az együttessel?” kérdés gondolkodásra sarkalló felhívás is, amely tömören mutatja be az összevetésből származó, a jelenre rossz fényt vető különbségeket. Nagy Iza em fél az önálló véleménynyilvánítás tilalmi korszakában a színházi vezetéssel szembefordulva bírálni és az okokra is rámutatni.

Feltámadás önerőből

Soós Angéla meséli Nagy Izáról: „Folyik az előadás. Iza nagyon rosszul érzi magát. Nincs mese, meg kell szakítani az előadást! Perceken belül le kell engedni a függönyt. Már a mentő kihívásával foglalkoztunk, hiszen ott volt, hogy eszméletét veszíti. Következett a jelenete. Mintha nem ő lenne feláll, kihúzza magát, belép a színpadra, és hibátlanul, gyönyörűen eljátssza a jelenetét. Amikor kilépett a színről elájult.” Tegyük hozzá, ilyenre csak vérbeli színész képes.

Elfogyott a közösségi erő

Kegyetlen pálya a színészet. Sok ismert példával támasztható alá, hogy szakmai indíttatású féltékenységből rendkívül durvák és kegyetlenek egyes színészek kollegáikhoz. Nagy Iza pályájának drámai megtörése, majd a művésznő halála is ezt látszik bizonyítani. Életének egyik válságos szakaszában a pohárhoz nyúlt. Alkoholfüggővé vált. Ennek ellenére soha egy próba, egy előadás nem maradt el Iza hibájából. Azonban a színház vezetésének megingott a bizalma iránta, egyre kevesebb szerepet kapott, ami az amúgy is függőségben kerülő ember helyzetét tovább nehezítette. A baj nem jár egyedül; bekövetkezett a kényszernyugdíjaztatás.

Teljesen egyedül maradt. Bezárkózott, de az Árpád utca Bercsényi utca sarkán lévő tömbházi lakásából mindennap bement a színházba. Megnézte a próbatáblát. Sohasem volt kiosztva. Ennek ellenére egy panaszos szót nem hallottak tőle családtagjai. Borzasztóan emésztette magát. Csupán saját magára támaszkodva mégis sikerült kimásznia életének ebből a mélységéből. Egyszerre tette le a poharat is, a cigarettát is. Soha senki nem tudja már meg, honnan vette ezt a hatalmas erőt.

Volt még Nagy Izának egy másik, vele született függősége is, ez pedig a színpadi függőség. Úgy kötődött az Ő emberi léte a deszkákhoz, mint Antaiosnak az óriásnak az élete a Földhöz. Amikor megszakadt ez a kapcsolat, megszakadt az élete fonala is. Nem élhetett színpad nélkül. Nagy Izát semmivel nem lehetett büntetni, csak színpadmegvonással. És a vezetés, a társak kegyetlenül büntették.

Az utolsó szerep

Letette a poharat, letette a cigarettát és két éven át, kegyetlen józanságra ítélve önmagát, várta a gyógyító szerepeket. De szerepeket nem adtak.

„Sem a színház vezetése, sem a kollegák nem törődtek vele, vagy nem akartak törődni vele”, emlékezik Nádainé Nagy Márta. Továbbra sem foglalkoztatták a színpadon. Az 1985/86. évadban egy, az 1986/87. évadban szintén csak egy, az 1987/1988.-ban pedig egyetlen szerepet sem kapott. Így Ő, aki színpadra született, aki kisgyermek korától a színpadon nőtt fel, csak a színpadon találta meg az életének értelmét, 1988. augusztus 5-én lelki és testi betegségtől meggyötörten hunyt el. Élt ötvenhét évet és hét hónapot. Lánya Judit így emlékezik az utolsó hónapokra: „1988-ban júniusban voltunk otthon mind a hárman, Anyu már nyugdíjban volt és teljesen megváltozott. Nem panaszkodott, örült nekünk és különösen az unokájának, de nem volt már életkedve. Augusztus 5-én hívott fel Márta, hogy meghalt, Nagymamám talált rá reggel az ágyban.”

A közönség, aki szerette Őt és nagy - nagy vastapsokkal és nyíltszíni tapsokkal ünnepelte alakításait, a szatmárnémeti vasútállomás melletti református temetőbe kísérte utolsó útjára Nagy Iza színművésznőt.

Nagy Iza hihetetlenül simulékony, kedves, kellemes, közvetlen ember volt. Aki egyszer beszélt vele megszerette. Imádta a társaságot, meg volt benne annak a képessége, hogy társaságban jól érezze magát. Szavahihető, az ígéreteit pontosan betartó ember volt.

Egyéniség volt, akire hangsúlyozottan igazak Kosztolányi sorai:

„vagy bort ivott, és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.”

Utóhang

A család sorsának alakulásával kapcsolatba Nagy Iza lányának, Georgescu Juditnak a visszaemlékezését idézzük: „Amikor befejeztem az egyetemet a szatmári színház vezetősége biztos volt abban, hogy Anyu megfog győzni és visszajövök Szatmárnémetibe. Meg is jelent egy irodalmi titkári állás, a színháznál. De Bodor Pál is intézkedett és elérte, hogy egy magyarul tudó vágórendezői állást kapjon a magyaradás számára. Az egyetemen hatan végeztünk, tehát nyilvánvaló volt, hogy az állás az enyém.
Beszéltem Anyuval, megkérdeztem, mit csináljak? Azt mondta, hogy ez csak az én döntésem lehet, ő nem szól bele, az én jövőmről van szó. Mikor elhatároztam, hogy itt maradok, azt mondta, hogy jól tettem ő is így döntött volna még akkor is ha nehéz lesz ilyen távolságban élni.
1986 elején férjhez mentem egy kollégámhoz, szinten vágórendező. Az esküvőn itt volt az egész család. Anyu nagyon boldog volt, remekül megértették egymást a férjemmel, bár már a nehéz időszakában volt. Augusztusban megszületett a fiam, Anyu és Nagymamám itt voltak Bukarestben a keresztelőn. Ekkor már nagy kűzdelmet folytatott önmagával, de látszott, hogy az unokájáért mindent megpróbál
Ma is a Román Televízióba dolgozom, a fiam érettségiző (az Apu nevét viseli és beszél magyarul) informatikai egyetemre készül.”

Kritikák

Utunk 47/1972. nov. 24. Kántor Lajos: Lábtörlő kulcs nélkül? „Az előadás meglepetése Nagy Iza kabinetalakítása. Egy pillanatra sem esett ki szerepéből. Leplezetlenül kapzsi volt közönséges és undorító. A pöffeszkedő hatalomvágy, az üres nagyképűség, illetve az ártani tudó rosszindulat lehetőségeit is felvillantotta, ettől kapott némi távlatot ez a tömbházi kis-vígjáték.”

* 1972. XII. Szekernyés János: Szatmári színpadon a Lábtörlő: „Különösen Nagy Iza remekelt. Sok leleménnyel formálta meg özv. Pacsirtáné, a mindentudó, örökké zsörtölődő, undok házmesterné cseppet sem szimpatikus alakját.”

Szatmári Hírlap 1973. Krilek Sándor: Nagy Iza: „Egymástól távol álló figurákat elevenített meg, egymástól távol állókat korban, viselkedésben, mozgásban. Derűt fakasztók és elesettségükben szívszorítók, táncos léptűek, könnyűek, és öregesen tipegők és settenkedve surranók, tenyeres -talpasságukben otrombák, kijátszottak és ravaszkodók. Mindig másak és mindig egyek, mert életre keltőjük ugyanaz: Nagy Iza, akinek el tudjuk hinni száz alakját.”

Utunk 1/1977. I. 1. Kántor Lajos: Gyertyafényben a szatmáriak (Sigmond István: Gyertyafénynél és D. R. Popescu: Andilandi egyfelvonásosok értékeléséből): „A szatmári Gyertyafénynél egy igazi meglepetéssel is szolgált: az eddig vígjátéki szerepekben számon tartott Nagy Iza az ágyhoz kötött, mozdulatlan Öregasszony nehéz szerepében hibátlan volt s így nyílván akaratlanul, de lejátszotta színésztársait.”

A Hét 1978. december 8. Marosi Ildikó: Molnár is: „Mennyi jó fiatal és érett színészünk van Szatmáron! s közülük is kiemelkedő a legkövetkezetesebben karikírozó Nagy Iza Lind kisasszonya. (Molnár: Egy, kettő, három)”

A Hét 1978. december 15. Halász Anna: Két nemzedék: „Nagy Iza Aneta – val kapta meg a szerepet egy típushoz, amelyet magába már rég kidolgozott különféle kisebb-nagyobb szerepekben. Benne is az alaki ordenáréságot takargatja az úrasszonyi gőg, de neki esze van két liba húgával szemben. Csak lelke nincs.”

Szatmári Hírlap XIV./228/1981. 09. 27. számában. Ágopcsa Marianna a Lakon háza szatmárnémeti ősbemutatójáról: „Jó karakterfigurát formál Sebőkné személyében Nagy Iza.”

A Hét évkönyve 1982. „Ha semmi mást nem tesz, csak végigmegy a színpadon, az idegen felkapja a fejét, a bennfentes néző pedig élvezi a lendületes játékú komikát, aki immár huszonhét éve szerez hitelt a legképtelenebb illúzióknak is. Nagy Iza játékának merész látványossága azért nem téveszt meg bennünket, mert ő sem csapja be önmagát a rutin piacán beszerezhető olcsó kellékekkel, s ha ámulunk játékának megejtő könnyedségén, a vérbeli színésznőt, az ellenállhatatlan komikát ünnepeljük benne, akár a Mandragóra Sostratáját varázsolja elénk, akár a Koldusopera Kocsma Jennyjét vagy a Csongor és Tünde Mirigyét. Beszélő mozdulataival a saját szövegét is mondja, mert csak így lesz, csak így lehet a darab szövege is teljes.” írja Soltész József Nagy Izáról.

A Hét 24/1983. VI. 10. Gálfalvi Zsolt: Kortársunk Moliere (A Tudós nők szatmárnémeti bemutatója): „Nagy Iza kitűnő komikai érzékkel, vaskos nyersességgel fogalmazza meg a színpadon a szókimondó Mari szakácsné szerepét.”

Szatmári Hírlap, XVII.304/ 1984. 12. 23. Ágopcsa Marianna: Dupla kanyar. Az Északi Színház magyar tagozatának bemutatója: „A nyugdíjas Venczelné - Nagy Iza – az előadás egyik leghatásosabb, legmulatságosabb szereplője. Megmosolyogtató jelenség, ugyanakkor az alak egyszerű emberi melegségét is kifejezésre juttatja jellemformálásában.”

Szerepei

Kőmíves Nagy Lajos a két vizsgaelőadásra készülő Nagy Izának harminc-negyven szerepet jósolt pályája során. 1986. november 23-án, vasárnap lépett utoljára közönség elé a Fogadósné szerepében Otcsenasek: Rómeó és Júlia november végén című darabjában. Csak Szatmárnémetiben 1953-1986 között több mint száz szerepet játszott el, a nagyon korán, életének 57. évében elhunyt művésznő.

Íme a szerepekből: Szobalány (Szigligeti: Liliomfi, 1952., 1954.), Anica (Demetrius: Mai emberek, 1953.), Tamara (Simukov: Hurrá lányok, 1954.), Cucu (Sebastian: Névtelen csillag, 1954.), Mária (Arbuzov: Tánya, 1954.), Vera (Afinogenov: Kisunokám, 1955.), Fuchsné (Barta: Szerelem, 1956.), Florica (Földes: Hétköznapok, 1956.), Kisvicáné (Móricz: Nem élhetek muzsikaszó nélkül, 1956., 1973.), Myra (Dreisler: Amerikai tragédia, 1957.), Páris apródja (Shakespeare: Rómeó és Júlia, 1957.), Malvin (Heltai: Tündérlaki lányok, 1957.), Feleség (Sebastian: Vakációsdi, 1957.), Jeanne (Ghery: Hatodik emelet, 1958.), Bianca (Niccodemi: Tacskó, 1958.), Mari (Moliere: Don Juan, 1958.), Mirigy (Vörösmarty: Csongor és Tünde, 1958.), Színészkirály felesége (Shakespeare: Hamlet, 1959.), Igazgatónő (Katajev: Bolondos vasárnap, 1959.), Hrabovszkyné (Gábor: Dollárpapa, 1959.), Nyura (Rozov: Szállnak a darvak, 1960.), Pearcené (Shaw: Pygmalion, 1960), Yolanda (Anouillh: Pacsirta, 1961.), Lady Bracknell (Wilde: Bumbury, 1961.), Kiszolgáló (Pogogyin: Élő virágok, 1961.), Lucietta (Goldoni A chioggiai csetepaté, 1962), Lilly (Cosaşu) Kissé romantikus, 1962.), Katalin (Sütő: Tékozló szerelem, 1962.), Szabóné (Nagy: Nézd meg az anyját, 1962), Lükeházyné (Moliere: Dandin György, 1962), Bennie (Hansberry: A napfény nem eladó, 1963.), Pope (Mirodán: A hírhedt 702-es.), Klotild (Baranga: Ádám és Éva, 1963.), Gaby (Sebastian: Lapzárta előtt, 1963.), Öreg hölgy (De Filippo: De Pretore Vincenzo, 1964.), Öregasszony (Földes: Baleset az új utcában, 1964.), Tatjána (Gorkij: Kispolgárok, 1964),

Özvegyasszony (Shakespeare: A makrancos hölgy, 1964.), Teica (Everac: A láthatatlan staféta, 1964.), A feleség (Everac: A láthatatlan staféta, 1964.), Kocsma Jeny (Brecht: Koldusopera, 1964), Sostrata Machiavelli: Mandragóra, 1965.), Clandonné (Shaw: Sosem lehet tudni, 1965.), Polina (Csehov: Sirály, 1966), Kincsesné (Sütő: Tékozló szerelem, 1966.), Elen (Földes: A hetedik az áruló, 1967.), Kolpakova és Gazdasszony (Csehov-Arout: Ez a különös állat, 1967.), Miss Carewel (Agatha Christie: Egérfogó, 1969.), Tatjána (Rozov: Véndiákok, 1970.), Brazovicsné (Jókai: Az aranyember, 1970.), Özvegyasszony (Rebreanu: Angyal és boríték, 1971.), Pacsirtáné (Băieşu: A lábtörlő, 1972.), Róza (Schönthl-Keller: A szabin nők elrablása, 1973.), Fáni (Karácsony-Kisfalussy: Rút kiskacsa, 1974., 1976.), Kórusvezető (Euripidész: Élektra, 1974), Gépírónő, Tulajdonosnő (Sebastian: A sziget, 1974.), Acroteleucius (Plautus: A hetvenkedő katona, 1975.), Dominica (Tărchilă: A csók, 1975.), Pernelle (Moliere: Tartuffe, 1976.), Öregasszony (Sigmond: Gyertyafénynél, 1976.), Lazuné (Herz-Kisfalussy: Jó reggelt szerelem, 1977.), Virrasztó asszony (Németh: Villámfénynél, 1977.), Lind kisasszony (Molnár: Egy, kettő, három, 1977.), Kvasnya (Gorkij: Éjjeli menedékhely, 1978.), Mardare (Everac: Vesekő, 1978.), Aneta (Kristescu: Szarkafészek, 1978.), Mimi (Méhes: Mi férfiak, 1979.), Avdotya (Gorkij: A nap fiai, 1982.), Mari (Moliere: Tudós nők, 1983), Helén (Karácsony-Gyöngyösi: Sohasem késő, 1983.), Szolgálólány (Szigligeti: Liliomfi, 1984.), Porkolábné (Sylveszter: Gyanú, 1984.), Háziasszony (Fejes-Presser: Jó estét nyár, jó estét szerelem, 1984.), Vencelné (Méhes: Dupla kanyar, 1984.)Elvira (Baranga: Arcok és álarcok, 1985.), Adelaida (Örkény: Macskajáték, 1985.), Fogadósné (Otcsenasek: Rómeó és Júlia november végén, 1986.).

Fellépett még különböző irodalmi és zenés összeállításban. A szilveszteri kabarék és alkalmi műsorok nélkülözhetetlen szereplője, melyeknek számát nem kutattuk fel.