Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Tisztelt Hölgyeim és Uram, kedves barátaim,

Először is szeretettel köszöntök mindenkit a magam és a Harag György Társulat teljes munkaközössége nevében, aki ma eljött Ács Alajosra, mindenki Ali bácsijára emlékezni velünk és társszervezőinkkel. És mielőtt néhány szóban felidézném Ács Alajos, a színész, az ember és a kolléga emlékét, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik a segítségünkre voltak abban, hogy ez a megemlékezés létrejöhetett: társszervezőinknek, az Ady Endre Társaságnak, a Véndiákszövetségnek, és mindenekelőtt az esemény ötletgazdájának, Barabás Grétinek.

Hát hol is kezdjem?

Hatvan évvel ezelőtt tizenhét lelkes fiatal úgy döntött, hogy színházat alapít. Ennek a lelkesedésnek és akaratnak köszönhetően lett gazdagabb városunk egy színházzal, egy társulattal, és több olyan fontos színészegyéniséggel, akik közül kiemelkedik Ács Alajos. Egy olyan ember, akire tíz év után is könnyű emlékezni, hiszen művészete és személyisége révén szinte tapintható valóságként él tovább közöttünk.

Bölcsessége, megfontoltsága, szakmai alázata révén alkotófolyamatban számomra, és meggyőződésem, hogy sokunk számára, akik ismertük, kikerülhetetlen. Gyakran hívom segítségül az ő emlékét, különösen ha bajok vannak. Emléke derűt fakaszt, bölcsességre, körültekintésre int, úgy, ahogy azt ő maga is tette, amikor szükség volt rá, többnyire egymondatos megjegyzéseivel.

Nemcsak alapító színészként, nemcsak a Harag György nyomdokain járó igazgatóként – aki példaképe lehet bármely igazgatónak, de különösen a színész-igazgatóknak –, de kollégaként, emberként, afféle „nagyöregként” is rengeteget jelentett a számunkra.

Nem véletlen talán, hogy amikor - nem is olyan régen - ez a társulat még önmagával állt harcban, folyton az ő emléke kísértett engem, ahogyan ezt akkor jószándékúan le is írtam. Mert ahol útmutatásra vagy tanácsra volt szüksége bármelyik fiatalabb kollégának, ott Ali bácsi, mint egy varázsütésre, megjelent és mondott egy mondatot... Ezek a mondatok és tanácsok pedig azért voltak „kötelező érvényűek”, mert nem egy kényszerítő hatalom megnyilvánulásai voltak, de nem is pusztán a tekintélyé (az idősebb jogán), hanem a legmélyebbről fakadó bölcsességé.

Az elmúlt húsz év során ennek a színháznak – velem együtt – három színész igazgatója volt, és még ki tudja hány lesz az elkövetkező húszban. És én azt gondolom, hogy nekünk, akik ismertük, azért is fontos megőrizni az ő emlékét, még ha felnőni nem is tudunk hozzá, mert ő ebben a tekintetben is útmutatás nekünk, a maga lezárultságában is velünk párbeszédben álló valóság.

Ali, a színész, Ali, a kolléga, Ali, az ember, Ali, az igazgató, egyszóval Ali bácsi, úgy, ahogyan volt, a mi saját, élő színházi hagyományunk és örökségünk.

Gyakran látom magam előtt, ahogy a színpad bejáratához közeli padon ül, és időnként elénekel egy sort egy dalból: „Jaj, nem tudok szerelem nélkül élni”, gyakran hallom, amint mondogatja, „Úgy szeretek élni! Élni jó!”, és gyakran megjelenik előttem a színpadon, amikor a kolléga játékát úgy élvezi, hogy gyermeki boldogsággal játszik ő maga is, akár nyílt színen kacarászva, miközben furcsa mód egy pillanatra sem esik ki a szerepéből.

Egyszer nekem is sikerült egy mesejátékban, ahol engem, mint negatív szereplőt, mint főgonoszt, kiátkozott az életből, én pedig a gyermekek örömére 120 fokon szenvedtem - és onnan tudtam, hogy jól sikerült a pillanat, hogy Ali nevetve átkozott el engem.
Boldog voltam és nagyon büszke: Ali bácsi kitüntetett.

Ő, mindannyiunk Ali bácsija így mérte, megfontolt és bölcs szűkmarkúsággal a kitüntetést, és hihetetlen bőkezűséggel a szakmai példamutatást. Emléke elevenen él mindannyiunkban, akiket élete során mosolyával, tanácsaival, példamutatásával, vagy játékával kitüntetett: kollégákban és nézőkben egyaránt. 

Elhangzott 2012 december 26-án, Ács Alajos halálának tíz éves évfordulóján.