Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Az elmúlt pár évben sok magyarországi és erdélyi előadást láttam. Egyre izgalmasabb lett számomra a saját kontextusa felől nézni színházat, a különbségek felől olvasni a színházi nyelveket. Érdekel, hogy egy-egy fogalom alatt mit értünk itt és ott, mi a háttere, alapja a definíciós különbségeknek.

Például izgat az artikuláció kérdése (hogy mit jelent ez a színházi nyelvben, a színészi játékban). Az erdélyi (magyar) színházi kultúra nagyjából teljesen kőszínházi. Nem volt színházi avantgárdja. Neoavantgárdja sem. A kísérleti színházi törekvések mind intézményen belül kaptak (szűk) helyet. Azzal egyidőben, hogy Budapesten Halász Péterék csináltak lakásszínházat, s ez csak egy példa más egyetemi-amatőr-független formációk munkája mellett, Kolozsváron Harag György rendezett. Az erdélyi színházban a prózai irányultság a
domináns, a magyarországi színházban például erős a táncszínházi műfaj, és jól működnek műfaji keveredések, az alkotói átdolgozások. Erdélyben, bár a színházi formanyelv Temesvártól Szentgyörgyig igencsak más, a színházról mint jelenségről való elgondolás nagyjából ugyanaz – gondolati, építészeti, szervezeti értelemben egyaránt.

Azt hiszem, a színészi játékban ez úgy csapódik le, hogy az erdélyi színész (lehet majd büntetni a kifejezésért) jobban bízik az artikulációban: a szerep, a hangsúlyok, a mondatok, a jelenlét megformáltságában. A színpadi deszkán áll akkor is, amikor a betonon, és ezt a deszkát (konvenciót) mindenki jól ismeri. A civilhez közeli játékmód, az önreprezentáció mint esztétikai eljárás kevésbé használatos – ha megjelenik (mint például a szentgyörgyi Az imposztorban), akkor is erősebben, szerep- és színházszerűbben formált. (Egyébként a temesvári Békeidő épp ebből a szempontból izgalmas kísérlet.) 

Az artikulációban bízni: nem minősítés. Nem jót jelent, vagy rosszat. Pusztán annyit, hogy ez az alkotói viszony működik, és sok nézői élményem van arról, hogy a megformáltság határaiból származó feszültséget hogyan fordítják át a színészek tiszta energiává. Ez alatt azt értem, amikor a szerep nem ruha, amin észre lehet venni az ügyes, vagy éppen durva kezű szabó munkáját és az anyag származását, hanem ráolvad a testre és együtt él vele.

Erdélyben mindig jól lehet látni, hol kezdődik a színház. Akkor is, ha nincs függöny, nem igazít el az ültető, nincs határt jelző apparátus. Mivel a színházi kultúrában hangsúlyosan a formán belül és azon keresztül fogalmazódik meg a színház és valóság közti viszony. Máshol vannak a kérdések. (Amikor vannak.)