Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

 

Az irodalmat, a verseket, a versmondást nagyapám szerettette meg velem, ugyanis ő hivatásos versmondó, így nagyon sokszor elvitt magával a fellépéseire. Ő mondta nekem, hogy színpad- és irodalomközelben kell maradnom, ezért a későbbiekben már nem idegenkedtem annyira a fellépésektől. Éppen csak elmúltam tizenhat éves, amikor elmentem Keszthelyre, egy szavalóversenyre, és az egykori énektanárom, Laci bácsi ajánlotta, hogy próbálkozzak meg a színészi pályával. Ennek mifelénk az volt a legegyszerűbb módja, hogy az ember felvételizett a Nádasdy Kálmán nevét viselő színészképző stúdióba Zalaegerszegre. Mivel én Zala megyei születésű vagyok, ez volt Magyarországon a legközelebbi ilyen intézmény, később ide felvételiztem, és be is jutottam az iskolába, érettségi után. Három év alatt nagyon sok statisztaszerepet játszottam az egerszegi Hevesi Sándor Színházban, és a tanulási lehetőség mellett még valamennyi alapfizetést is kaptam ott. Persze, a szereplések mellett ének- és beszédtechnika-, illetve színészmesterség óráink is voltak. Zalaegerszegen megszereztem a színész II.-nek nevezett oklevelet, ami akkor még elég nívós diplomának számított. Sajnos ezt követően már nem alkalmaztak újabb két évre, így nem szerezhettem meg a színész I.-es oklevelet, amellyel már főállású színész lehettem volna. Fél év kihagyás után kerültem vissza a színházhoz külsős munkatársként, abban az évben Zalányi Gyula színészként dolgozott Zalaegerszegen. Megtudtam, hogy ősszel színészosztályt indít a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ezért felkerestem, és tudattam vele, hogy én is felvételizni szeretnék az osztályába. Nagyon kedvesen jelezte, mindenben segít, amiben tud, információkkal látott el, egészen az olyan gyakorlati dolgokig, mint a szállás vagy a beiratkozás, hiszen én azelőtt sohasem jártam Erdélyben. Minden teljesen új volt számomra.

 

 

2009-ben szinte egész évben dolgoztam az egerszegi színházban és a nyári színházban is, így a munka mellett kellett felkészülnöm a felvételi vizsgára. Első próbálkozásra fel is vettek, és jelenleg az egyetem színész mesteri programjának utolsó évét végzem. Emellett természetesen a szatmári színházban is teljes erőbedobással dolgozom. El kell ismernem, komoly kalandvágy él bennem, ezért mertem belevágni, hogy egy másik országba jöjjek tanulni, más színházi kultúrát ismerjek meg, de megérte, mert nagyon szeretem. Korábban persze próbálkoztam Kaposvárott és Budapesten is felvételizni az ottani színészképző intézetekbe, de nem jártam sikerrel. Hogy teljesen őszinte legyek, lehet azért is lettek sikertelenek a felvételiim, mert nem akartam igazán, csak azért tettem meg ezeket a lépéseket, mert úgy hozta az élet, de akkor még nem volt komoly elhatározás, igazi elszántság bennem. Váráshelyre viszont akartam jönni, és ez meglátszott az eredményemen is. Egyébként Zalányi tanár úr megdolgoztatott rendesen a felvételin és később is, de így utólag nagyon köszönöm neki, mert annak ellenére, hogy mindenki azt gondolta, a korábbi ismeretségünk folytán nekem könnyű dolgom lesz a jelentkezéskor, éppen ellenkezőleg történt minden, és nagyon komolyan kellett vennem a feladataimat. Sokkal többet várt el tőlem, mint egyébként elvárt volna, ha nem ismer, de így tanultam meg igazán a feladott leckét. Emberileg és szakmailag rengeteget fejlődtem így.

 

 

Számomra ez olyan volt, mint egy mesevilág és egyben visszatérés is a gyökerekhez, ugyanis nagymamám nem messze innen, Zilahon született, tehát van egyfajta családi kötődésem is ehhez a tájhoz. Úgy gondoltam, ha már sohasem jártam Erdélyben, akkor ne csak kirándulni jöjjek el, hanem éljek is itt egy ideig. Nagyon megtetszett ez a vidék, Belső-Erdély és a partiumi régió, a határ menti térség egyaránt. Teljesen mások az itt élő emberek, mint amihez én odahaza szoktam. Abszolút pozitív értelemben mondom ezt, ugyanis azt tapasztaltam, hogy sokkal őszintébbek, sokkal lényegre törőbbek az itteniek. Az a jellemző rájuk, és nem csak szakmán belül, hanem általánosságban is, hogy azt mondják, amit gondolnak, és nem kerülök olyan helyzetbe, mint odahaza, hogy hosszú időnek és rengeteg energiának kell kárba vesznie, amíg rájövök, hogy a velem kapcsolatba került embereknek egyes szavai, tettei mögött milyen szándékok húzódnak meg. Nem is nagyon vágyom haza, persze ez nem könnyű kérdés, de azt tudom biztosan, hogy egy jó pár évet még mindenképpen szeretnék határon innen maradni és dolgozni. Most azt mondhatom, hogy Szatmárnémeti az a hely, ahol el tudom képzelni az életemet egy hosszabb periódusra. Persze badarság lenne azt mondani, hogy egészen biztosan egy életen át itt maradok, hiszen az ember nem tervezhet évtizedekre előre, azt túl romantikus gondolat lenne. De jól érzem magam itt, és több ismerősömmel is egyetértünk abban, hogy ez a város nagyon jó helyen van, nagyon inspiratív lehetőségek adottak itt színházi szempontból, ugyanis közel van a magyar határ, belátható távolságon belül van Székelyföld, a székely virtus, ahogy a román színházi kultúra is, de valahogy mégis egy nagyon érdekes egyveleg halmozódott fel itt az idők folyamán. A művészember számára nagyon sok kihasználható lehetőség adott Szatmáron, ezért amíg jól érzem magam a bőrömben, és amíg kreatív munkát tudok folytatni, addig úgy gondolom, itt a helyem. Az is meglepő volt, hogy milyen könnyen be tudtam illeszkedni. Ez a társulat hihetetlenül befogadó. Nagyon jóleső érzéssel töltött el, hogy már az első hét után családtagnak tekintettek, ami nagyon produktív munkafolyamatot eredményezett rögtön az első produkció, a Rokonok alatt.

 

 

Mint említettem, egerszegen rengeteg előadásban statisztáltam, így természetesen operettekben is. Marosvásárhelyen szintén sokféle produkcióban próbálhattam ki magam a főiskolai színpadon, amelyek közül a komolyabbakat láthatta a szatmári közönség is, hiszen a Bernarda Alba háza illetve a Két lengyel darab itt is műsorra került, előbbit Patkó Éva, utóbbit Bocsárdi László rendezte. Emellett nagyon komoly kihívásnak tekintettem a Parasztoperában játszott szerepemet is, amelyet Porogi Dorka vitt színre, illetve a Tiramisu című darabbeli szerepemet, amelyet Sebestyén Aba rendezett, és amelyet szintén láthattak a szatmáriak.

 

 

Most jött el az idő számomra, hogy debütálhatok egy igazi kőszínházban, egy igazi főszerepet játszva. Korábban Egerszegen már sikerült megtanulnom az egyes műfajokra vonatkozó stílusjegyeket, így most a szerep megformálására több időm jutott. Mivel az egyetemen nincsen mélyreható zenei képzés, sokat köszönhetek a zalaegerszegi tapasztalataimnak. Nagyon fontos lenne, hogy a főiskolán a diákok musicaleket és operetteket is vigyenek színre, hiszen ezeket a műfajokat meg kell tanulniuk, ezek részei a színházi kultúrának. A hangomat még Egerszegen sikerült képeznem kicsit az ottani színház korrepetitorának segítségével, akit Kovács Katának hívnak. Az ott szerzett tapasztalatokat, jótanácsokat kamatoztatom azóta is. Visszatérve Claire szerepére, be kell vallanom, hogy nem tartom magam olyan típusú lánynak, mint amilyet a színpadon megformálok. Természetesen valamennyire összhangba kellett hoznom a civil és a színpadi énemet, ezért megpróbáltam arra koncentrálni, hogy mi az, amit őszintén meg tudok mutatni benne. Furcsa találkozás volt ezzel a szereppel, mert valami miatt nagyon könnyedén adta magát, és szabadon tudtam mozogni benne. Most azt a feladatot tűztem ki magamnak, hogy estéről-estére egy új színt próbáljak meg belevinni, persze szigorúan azok között a paraméterek között maradva, amelyeket a próbafolyamat során a rendező, Bessenyei István meghatározott. Fejlődnie kell a szerepnek, mert ha nem mozdul, akkor a jelenetek kiégnek, és ezt nem engedhetem meg a nézőkkel szemben sem, illetve a szakmai alázat is megköveteli, hogy a színész folyamatosan dolgozzon a szerepén. A próbafolyamat során nagyon sokat segített nekem Kányádi Szilárd, akivel hihetetlenül jó partneri viszonyban tudtunk együtt dolgozni, jól kiegészítettük egymást. Nagyon szépen idomultak egymáshoz azok a természetes tényezők, amelyek szükségesek a jelenetek őszinteségéhez, miközben végig megmaradtak az operett kötelező stílusjegyei. A munka egyik legfontosabb része az ösztönös és a tanult készségek összecsiszolása volt tulajdonképpen. Az a kihívás, hogy hogyan tud az ember megfelelni egy zenés műfaj kívánalmainak úgy, hogy közben akár a csehovi lélektani realizmus eszközeivel is dolgozik, ha kell, a szerepén. Mindez kell ahhoz, hogy megszeresd a játszott karaktert, és megszerettesd azt a nézővel. Szükség van erre, mert különben középszerű marad, így viszont emlékezetessé válhat. Számomra egy operettszerepben is fontos, hogy a kötött forma és eltúlzott külsőségek mögött a szereplő lélektanát is megpróbáljam kidolgozni.

 

 

Nincsenek műfaji kedvenceim, mert mindkettőben meg kell találni az ellenpólust: azt tartom szerencsésnek, ha egy könnyed, zenés vígjátékban kikutatja a színész azt, hogy mi a drámai vonulat, és arra is figyel, míg a drámai műfajban a humorforrást kell megtalálnia, hogy ellenpontozni tudjon, színesíteni a szerepét. Katarzisélményt kiváltani a legfontosabb feladat, és ennek a legteljesebb kifakadási pontja, ha egy drámai jeleneten nevet a néző, mert már nem bírja a feszültséget. Nem teszek különbséget a műfajok között, hiszen színészileg mindkettő nehéz feladat, csak mások a nehézségei. A zenés műfaj egy fokkal azért is nehezebb néha, mert abban fizikailag is felkészültnek kell lenni, jó kondiban kell tartani magad, hogy végig tudd csinálni, mert annál nincs rosszabb, ha a közepén kifulladsz. Talán a nézőnek kevésbé kihívás, könnyebb befogadni egy könnyed vígjátékot vagy operettet, de színészileg megcsinálni semmivel sem kisebb feladat.

 

 

Azért gondolom, hogy érdemes megnézni, mert rengeteg olyan pillanata van az előadásnak, amely emberileg megérintheti a nézőt, és egy könnyed műfajról van szó, amelyben kölcsönös párbeszéd alakul ki a nézőtéren ülők és a színpadon játszók között. Úgy érzem, szeretik a nézők ezt az előadást, mert elfeledteti a hétköznapi problémáikat, és egy jót lehet nevetni rajta. Emellett vannak olyan pillanatok, amelyek érzelmileg megérintik a nézőt, és ezek jó találkozási lehetőségek, jó alkalmak arra, hogy megkönnyebbüljön lelkileg az, aki részt vesz benne. Azért is ajánlom, mert klasszikus nyelvezete és felfogása ellenére az előadás mégis tele van meglepetésekkel: olyan emberi megmozdulásokkal, amelyek folyamatosan érdekessé teszik, fenntartják a szemlélő figyelmét. Jó társasjáték jön létre néző és szereplő között, egy szép találkozás, amely során a közönség és a színész olyan burokba kerül két és fél órára, amely csak az övé.